Halasztott halálok
amelyben a Teremtő halogat, a Kaszás meg késik, de Alber Smi végre befejezi mesterművét
Kezdetben vala a valami. Vé. Vé mindenütt. Az én hibám? Nem tudom. Csukva volt a szeme. Szerencsétlen Alber Smi, szerencsétlen mindannyiunk, hogy ebbe a befejezetlen világba születtünk!
Képzelj el egy helyet, ahol éjfélkor tizenkettőt üt az óra, nem ér véget idő előtt a nap, nincs háromnegyed tizenegy órai mise. Ott pap lennék, nem holmi pa, és biztosan komolyabban venne a nyájam, Pittle-on-the-Ma párszáznyi lakóközössége. Ott talán elkerülték a Nagy Háb pusztítását, és nem maradt volna utána ennyi morbid figura, hasonló sorssal, mint Alber, aki két héttel ezelőtt hunyt el, mégis itt maradt velünk.
Az utolsó kenetet mentem feladni neki, amikor nem történt. Tisztességes parasztház volt az övék, magas kőkerítéssel, szépre ácsolt fatetővel, nagy portával, ápolt kerttel mögötte: csak éppen a kémény felső harmada hiányzott, meg a kút teljes kávája, de hát a mi világunkban ez már csak így szokás.
A feleségétől csak egy jeges motyorgást kaptam köszönésképp, amikor beléptem az ajtón. Húsz év házasság után is olyan lenyűgöző jelenség volt, mint annak előtte. Hosszú, szőke haja, ami az esküvőn még a derekát verdeste, ma már a lapockája magasságában ért finom véget. Szép ráncok a szeme alatt, meg egy nagyobb adag düh. Szegény Helg! Oly lelkesen várta a megözvegyülést. Mikor Alber ágynak esett, értem küldött elsőnek. (Az orvosért csak másnap.) Szó nélkül, sietve terelt be a hálószobába. Egy szerény ágy, csupasz falak, egy ingatag ruhásszekrény meg egy aprócska asztalka volt négy néma tanúm odabent.
Hallgasd meg a novellát Tóth András színművész előadásában:
A nagy, vörös függönyök elhúzva. A félhomálytól alig láttam Alber arcát, de nem volt rá szükség. Görcsösen fetrengett az ágyon, sötét váladék borította fekvőhelyét. Nem temetőt idézett a szag – dögkutat. Beszélni már nem bírt. Igyekeztem még időben feloldozni. Sikerült. Épphogy.
Finoman kieresztette utolsó sóhaját, én pedig lecsuktam a szemét. Helgre néztem, és valami vad és szúrós csillogott a tekintetében. Mocorgást hallottam, a csillogás kihunyt, én pedig döbbenten néztem, ahogy volt férje felül az ágyban, tompa tekintettel és haszontalan tüdővel, mégis tudatánál, mintha mi sem történt volna.
– Nahát, ugyanilyen a túlvilág, atyám? – kérdezte hangosan hörögve. Arcán csodálkozás és öröm a félelem helyett, amire számítottam.
– Nem, még nem – sóhajtottam. – Úgy látszik… valami késés adódott.
– Csodálatos! – kiáltott fel. – Már épp elegem volt a beleimből.
Kipattant az ágyból, és az ajtó felé csoszogott. Döbbenten néztem utána. Egyértelműen nem volt életben, és mégis. Olvastam már hozzá hasonlókról, de nincs az a könyv, ami fel tudna készíteni az ilyesmire. Különösen arra, hogy valaki ennyire örül a halálának, ha halasztott volt, ha nem. – Végre befejezhetem a mesterművemet!
– Azt a rohadt kődarabot? – horkant fel Helg mögöttem.
– Hát, semmi földi felelősség nem tart már vissza – morogta Alber tüdőtlenül, még mindig mosolyogva.
A falu lakói évtizedek óta nevetgéltek Alber Smi magnum opusán. Fiatalok voltak még, amikor elhatározta, hogy felesége dicsőségére márványszobrot farag. A hatalmas tömb azóta is ott várta a sorát a hátsókertben, évtizedek óta állva az elemek kínzását, elszíneződötten és mohásan, vésők által érintetlenül. Körülötte évről évre egyre nagyobb lett a gaz, de a kis földút a lakástól a márványig mindig szép és tiszta volt. Láthatóan sokszor megjárta, még ha nem is bírt soha nekifogni a munkának.
Most, mégsem meghalva állandóan a kertecskéjében tett-vett-szaladgált, méricskélt és vázlatolt, hörgött és szuszogott, megszállott módjára tervezgetett – de még mindig nem csinált semmit. Helg boszorkányságnak, dévaj rémnek nevezte volt urát, könyörgött az ördögűzésért, vagy legalább egy ürügyért, hogy elégethesse a mozgó hullát, de nem tudott meggyőzni. Semmi szörnyűséges nem volt ebben: pontosan úgy történt minden, ahogy szétszórt és szeleburdi teremtőnk akarta. A mi világunkban a nyolctizednyi kórista sosem kap a da capo után fine-t, és még a Halál is halogató.
– Ist útjai kifürkészhetetlenek. – Csak ennyit tudtam mondani neki.
Alber Smi ideiglenes időtlensége egyre több kellemetlenséget okozott kis falucskánkban. Azt mondják, a halasztott halál kibogozza az embereket vélt vagy valós társas kötelékeikből, hogy végre úgy fejezhessék ki magukat, ahogy mindig is vágyták, pajzán szerencsejátékosként szórva el kölcsönkapott idejüket. Egyre nehezebb hát elviselni őket.
Amikor még csak a márványtömbje körül hörögcsélt, az nem volt olyan kellemetlen, de időről időre bevette magát a kocsmába, nagy röhögéssel kért egy-két sört, mutogatta mindenkinek, hogy folyik ki egyből mindenféle lyukán, aztán valami lepottyant bőrdarabkájával próbált fizetni, merthogy még soha senki nem látott ilyet, és az már más eset volt. Ilyen és ehhez hasonló eretnekségekkel szórakoztatta magát a hétvégi estéken, aztán visszament a portájára, bevette magát a hátsókertbe, és méregetett tovább, nagyokat szuszogva.
Én mindent megtettem, hogy kis közösségünk továbbra is közülünk valónak érezze őt. Mindig felhoztam prédikációimban, a masszív márványtömböt gyengécske párhuzamként használva a mindennapi élet terheire. Sosem voltam elég jó szónok. Magamat hibáztattam hát, amikor valaki az éj leple alatt egy vödör vörös festékkel rontott neki házuknak, hatalmas DÖGÖLJ M feliratot festve a falra. Szép kis botrány lett belőle. A pletykafészkek gyanúsítottja Helg volt maga, de ő nem is volt a faluban, amikor elkövették az alattomos cselekedetet. Ettől persze csak másról kezdtek el pletykálkodni.
Nekem senki sem gyónt meg semmit.
– Nem számít. Nem érdekel, ki volt. – Alber csak ennyit mondott, amikor meglátogattam. Prudens dolognak tűnt rajta tartani a szemem, elvégre az én kenetem hivatott jobb helyre juttatni őt a túlvilágon, de még mindig itt volt. Teste oszladozott, de nem rohadt, és annyi tisztesség megmaradt benne, hogy felöltözzön. Arca azonban már egyértelműen zöld árnyalatot vett fel, és ez a természetellenesség igazán zavart.
– Vannak a faluban, akiknek nehezére esik, amit a kocsmában csinál, Alber – próbálkoztam.
– Az sem érdekel különösebben – mosolygott rám hasadt ajkával.
A márványtömbre pillantottam. Érintetlen volt. Körülötte megannyi gyűrött, napszítta rajz meg szétszórt szobrászeszközök. Követte a tekintetemet.
– Inspirációra várok, atyám, tudja?
– Helg?
– Gondolom, egy másik pasassal van – vont vállat. – Nem hibáztatom.
Kerestem a megfelelő megfogalmazást. – Történt ilyen korábban is? Azelőtt, hogy…
– Nagyon más a nézőpontom erről, mint magának. Bizonyára érti. – Visszafordult a márványtömbhöz. – Nem véletlenül nem fejeztem be eddig.
– Sajnálom.
– Ne tegye – rázta a fejét. Mondani akart valamit még, de hirtelen megállt. Tompa gombszemeiben megcsillant valami. Az inspiráció. – Tudja, mit, atyám? Kifaragom Afrodit szobrát. A szépség és a szere ógörög istennője. Tökéletes mestermű!
– A felesége?
– Aha. Ki fog akadni – vigyorgott rám halott arcával.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Nem ismertem ezeket az érzéseket. Nyájam ügyes-bajos dolgai miatt a következő hetekben mindig el kellett halasztanom a látogatásaimat. Végül egy viharszürke őszi délutánon tértem vissza hozzájuk. Most Helg volt az, akivel beszélni szerettem volna. Nemrég derült ki, hogy a régi úti zöldséges volt felelős a skarlát festékfeliratért, a felháborodott kváziözvegy pedig ebéd után átsietett az üzletbe, és összeverte a szerencsétlent. Pár napra fogdába tették, a zöldséges meg a kórházban kötött ki.
A harag bűnét a hatóságokra bíztam. Én az ötödik, egyben utolsó, a bujaság miatt kerestem fel. (Úgy tudom, eredetileg lett volna még kettő.) Szorongva léptem át a küszöböt. Alber most is a hátsókertben munkálkodott, egy foltos felöltőben állva az elemek ostromát. Afrodit kezdett kibújni kőkagylójából. A feje már elkészült, igazán gyönyörű lett, alatta két váll és egy kebel kezdett formát ölteni. Kényelmetlen érzéseket keltett bennem. Biccentettem a művésznek és alkotásának, aztán besétáltam a házba.
Helg ugyanazzal a jegességgel fogadott, mint férje halálának napján. Hátra sem fordult, hogy köszöntsön. Valamit vagdosott a konyhában. Ez sem volt nagy helyiség: alig lehetett mozdulni az ódon étkezőasztaltól meg az ormótlan pulttól, ami előtt dolgozgatott. Mögöttem egy kakukkos óra ketyegett. Vajon milyen lehet vacsorát készíteni így, hogy csak ő tud enni a háztartásban? Talán azért hidegültek el egymástól, mert nem született gyermekük? Helg még így, a negyvenes éveiben is fiatalos és életerős volt, már csak az összevert zöldséges tanúsága szerint is.
– Beszélni szeretnék magával.
– Hallgatom, atyám.
– Nem zavarok?
– Akkor nem lenne maradása a konyhámban.
Még mindig nem fordult felém.
Nagy levegőt vettem.
– Csak emlékeztetni szeretném a házasság szentségére…
Szónoki képességeim hiánya fagyos csendfalat emelt közénk. Helg némán vagdosott tovább, míg a végére nem ért a húsdarabnak, aztán odajött hozzám. Kétségbeesés csillogott a szemében.
– Maga nem ért semmit, atyám. Ugyanúgy nem hagyhatok el egy halott férjet, ahogy egy haldoklót sem hagyhatnék. Pária lennék mindenütt. És senki sem tudja megmondani nekem, hogy ez a dögledék, legyen átkozott, meddig marad még itt így, halatlanul! Mit kellene csinálnom, rohadjak meg én is? Csak mert neki nincs jövője, nekem sem lehet jelenem? Olyan sok időt pazaroltam már el…
– Akkor is házasságtörés…
– Az a dolog odakint – sziszegte, késével a kert felé mutatva – egy holttest. Nem lehet megcsalni, már csak azért sem, mert nem lehet vele… tudja.
– Nem tudom. És ez nem így működik. Azt mondja a Bib…
– A Bib nem szól élőhalott férjekről és a dögunalmas hobbijaikról. Találjon nekem valamit, atyám. Bármit. Ha nem hajlandó kiűzni az ördögöt ebből az istentelen húsdarabból, akkor segítsen nyugalomra jutni! Tudnom kell, meddig kell még szenvednem mellette. Nem bírom már sokáig. Nem tudom, mit fogok tenni.
Így ragad el valakit a Gonosz? Amikor fél és szenved és szomorú?
Mindent megígértem neki, bár fogalmam sem volt, hol lelhetnék válaszra. Leveleztem, kutattam, messzi országokból rendeltem vaskos, antik köteteket, hiába. A jelenségről szóló döbbent beszámolókkal nem szokták megvárni a végleges elmúlást, és ha találtam is valamit, az is régi volt, vagy bizonytalan. Az ősz télre váltott, mikor egy hűvös reggelen megjelent a portámon egy fess fiatalember egy közeli falucskából – arca pirospozsgás, szeme kék, két izmos kar, lovaglóláb – és egy frissen kiadott könyvet nyomott a kezembe.
– Közös ismerősünk már nem tud sokáig várni – mondta jelentőségteljesen. Kérem, atyám, találjon ki valamit.
Szerencsére nem tett úgy, mintha beszélgetni akarna.
Ránéztem a bőrkötéses borítóra – A halasztott halottak élete, írta bizonyos Elizab Gran –, és mire felnéztem, már ott sem volt.
Be sem zártam az ajtót, úgy lapoztam fel az előszót. A szerző, aki saját állítása szerint a téma legnagyobb szakértője, hat éve hunyt el szívrohamban, és azóta is szünet nélkül, precízen dokumentálta állapotát, a tudományos irodalomhoz és a liturgikus elemzésekhez egyaránt hozzájárulva, fáradhatatlanul járva az országot előadásaival, hogy közvetlen közelről mutassa be a jelenséget. Úgy tűnt, Alber Smihez hasonlóan ő is a halála után találta meg az élet értelmét.
Egy nagy tudású és nagyképű ember mutatta meg magát a sorok közt, és azt vettem észre, hogy rám virradt, miközben a kötetet bújtam. A reggeli mellett írtam meg neki a levelemet, találkozót kérve. Röviden megírtam Pittle-on-the-Ma nehéz helyzetét, pa-i minőségem korlátait a halasztott halállal szemben, több részletet ígérve, ha személyesen beszélgetünk. Tíz nap múlva jött is a válasz: rendkívül elfoglalt, most Londoba tart hullaház-belsőépítészeti ügyekben, aztán Manchest mélyén fog tárgyalni temető-átrendezési javaslatokról, de ezúton ünnepélyesen meghív egy októ közepi vacsorára.
Hosszú, nehéz hetek voltak ezek. Nyájam tagjai egyre csak várták Alber Smi valódi végóráját. Hiába minden prédikációm, hiába a humanizmus és a tolerancia, volt egy elvárásuk a halott felé, hogy meghaljon. Mi sem változott. Helg továbbra is eljárt a fess fiatalemberhez a közeli falucskába, a rossznyelvek szerint egyre gyakrabban. Alber időről időre elbotladozott a kocsmába, de ideje nagyját azzal töltötte, hogy lassan, de biztosan farigcsálta szobrát, nem törődve sem a folyamatos gyalázkodással, sem a köpködéssel meg a rongálással a portáján, sem azzal, hogy egyre korábban sötétedett. Esténként most már egy hatalmas viharlámpát egyensúlyozva munkálgatta Afrodit egyre szépségesebb alakját, mélyebbre és mélyebbre burkolózva foltos felöltőjébe, miközben a szél utálkozó átkokat fújt be a kertbe.
Sajnáltam.
Ebbe a sajnálatba ringattam magam, mintha csak egy szúrós, régi télikabát lett volna, ahogy végigdöcögtem a hosszú utat a fővárosba abban az undok fémmasinában. Napos volt az idő, mikor elindultam, de már csepergett az eső, amikor kiszálltam a King’s Cro melletti címen, ahol egy nemrég épült, óriási lakás homlokzata fogadott, csupa tégla meg villanyfény.
A bejáratnál Elizab Gran. Bal kezével integetett, jobb kezével bal kezét fogta. Arcán a zöldes szín, amit már jól ismertem. Gyönyörű ruhát öltött: skarlátszínű dressz, sok ékszerrel és indokolatlan magas sarkú cipővel. Ami maradt arcából, az még mindig nagyon szép volt: nemes metszésű orr, vastag, húsos száj, fölöttük kifakult barna szemek. Haja már megőszült, foltokban hiányzott. Udvariaskodás lett volna azt mondani, hogy észre se vettem, hogy halott, de ennyi arcpúder felvitele igazán komoly erőfeszítéssel járhatott, és a próbálkozás méltó volt a dicséretre.
– Fáradjon be, atyám – nyitotta ki nekem az ajtót. – Meg kell bocsátania, kettesben leszünk, korán hazaküldtem a személyzetet. Nem mindenki érti meg, hogy halottaknak jót, vagy semmit.
Udvariasan körbevezetett, gyönyörű festményekre és lenyűgöző könyvszekrényekre hívva fel a figyelmem, de sem szóvirágjai, sem a három különböző parfüm nem tudta elvonni a figyelmemet a belőle áradó dögszagról.
Az első fogást néma csendben fogyasztottuk. Fantasztikus volt a leves, de elképzelésem sem volt, miből készülhetett. Sárgás volt és édeskés. Kanálról kanálra egyre kevésbé tudtam, mit vártam ettől a találkozótól. Gran kisasszony egyre csak lapátolta, lapátolta az ételt, végül egy hangos böffenéssel tért a tárgyra. Felnézett a tányérjából, megbámult, és belekezdett a mondókájába.
– Tehát, atyám. Remélem, nem bánja a kérdést, de igazán kíváncsi vagyok, mit gondol az állapotomról, most, hogy személyesen is találkoztunk. Nagyon más világból jövünk, maga meg én.
– Nos. Nézze, a Bib nem szól az önhöz hasonlókról. Ezért is vagyok itt.
Elmosolyodott. A húsostálhoz nyúlt, nagy csámcsogásba kezdett. Látta a megrökönyödésem.
– Már nem kell félnem a fulladástól – vigyorgott tovább. – Na de mi a válasz?
– Maga és Alber is… nem is tudom, hogy mondjam… olyan lelkesnek tűnik, mint amilyen annak előtte sohasem volt. Ha megbocsátja a feltételezést.
– Ó, egy könyvmoly lelkületű egyházfi! Magának nem kell magyaráznom, hogy a világunk mindig is befejezetlen volt. Egyértelműen ott van a Szentírásban. És mégis, ma már nem úgy élünk, mint Krisz idejében. Hiába a hiányok, mégis állandó a haladás. Érti, mire gondolok? Ott van a Ta Maha, messze Keleten, a híres márványépület a befejezetlen dómmal. A történet szerint egy császár a feleségének emeltette, azt ünneplendő, hogy bár belehalt a tizennegyedik szülésébe, csodás módon aztán mégis megmaradt. Bizonyára el tudja képzelni a helyzetet. A királyi palota többé nem számított, hetven emelet és bútorzat maradt tető és csatornázás nélkül. Sosem fejezték be. Aztán a mauzóleumot sem. Végül persze mégis meghalt az asszony. Ilyen a mi világunk.
A történet egy hatalmas márványtömbre emlékeztetett, ami egy kiskertben várta a sorát.
– Ugyanez a helyzet a halállal, pontosabban a halasztott halálokkal. Ez a jelenség mindig hullámokban érkezik. Minden új járvány, háb, tömeges atrocitás jelentős várólistát jelent. Túl sok lelket kell átcipelni a túlvilágra. Szóval van, akinek elkallódik a meghívója – kacsintott. Szemhéja a húsostálba hullott. Nem vette észre, és udvariatlanságnak éreztem volna szólni.
– Ebben a kontextusban a halottak listája az, ami befejezetlen marad, érti? Ha részletesen utánaolvas a szakirodalomban, egyértelmű csoportokat és csomókat talál. Nekem 1917-ben kellett volna meghalnom. Gyenge voltam, okos is, irodába küldtek, nem pedig a frontra. Így végül a szívem ölt meg a németek helyett. Kér a húsból?
– Nem. Köszönöm. Rossz a gyomrom.
– Az élő lét nehézségei. Lényeg a lényeg, hét évvel később mégis itt vagyok, több ezer sorstársammal együtt, aki a Nagy Háb nagy halálszáma miatt valahogy átperegtünk a szitán.
– És ők… és maguk… mind itt vannak még? Mármint…
– A nem elhunyt halottak? Amennyire tudom, igen. Még nem volt lehetőségem mélyebbre ásni a levéltárban, de az oroszjap háb logikus vizsgálati pontnak tűnik. Persze pontosan tudom, hogy nem mászkálnak körülöttünk szétrohadt csontvázak mondjuk a pestisjárvány idejéből. Előbb-utóbb törlesztjük az adósságunkat. Mégis, a Halálnak egyre több halasztanivalója van. Biztosan egyre nehezebb megtalálni a módot az elmaradások bepótlására. Tudja, hogy sosem élt még több ember a Földön, mint ma? Néha elgondolkodom, hogy vajon egyszer elérhetünk-e egy kritikus haláltömeget, ahol már egyszerűen nincs mód behozni a lemaradást.
– Ez egy kicsit sok nekem – mosolyogtam.
– A legtöbbeknek az szokott lenni.
Bort töltött mindkettőnknek, nem foglalkozott a tiltakozásommal. Odakint villámcsapás, mennydörgés. Egy kortyban lehajtotta a hatalmas pohár tartalmát, azonnal újra is töltötte.
– Most maga jön – böfögte. – Meséljen, mit kell tudni erről az Alber Smiről?
Röviden összefoglaltam az elmúlt pár hónap eseményeit, a gyászoló mégnemözvegy dilemmájával zárva. Aztán mély levegőt vettem, és feltettem a kérdést, amit még az imaszobában sem mertem eddig kimondani. – Az én hibám, hogy nem halt meg? Az utolsó kenet… Előfordulhat, hogy azzal volt valami hiba?
Lassan ingatta a fejét, aztán megint felhajtotta a borát. – Szó sincs róla. Az ilyesmi nem emberi kérdés. Bármennyire szeretnénk azt hinni, nem minden a mi cselekedeteinkről szól.
– Felsőbb hatalom? – néztem a szemébe.
– Ez már a maga asztala, atyám. Nem tudom. Ami az asszonyt illeti, nem tudok szimpatizálni vele. A nem halott halott az nem halott. Különben is, holtan is lehet hasznos egy férfi. Az Egyesült Á keleti részén történt, a polgárháb idején. Egy ezredes, a nevére már nem emlékszem, lovasrohamot indított, és azonnal fejbe lőtték. Vágtázott tovább, mintha mi se történt volna! Az unionisták rettegve futottak szét. Na, most képzeljen el egy ilyen embert az ágyban, ahogy…
Nevetett, egyre hangosabban nevetett, hörögve, egyre jobban hörögve. Valami megakadt a torkán. Azt hittem, nem számít. Aztán a mellkasához kapott. Arcán grimasz, a megtestesült döbbenet. Pohara hangos csattanással landolt a parkettán. Arccal a tányérba dőlt, ami megmaradt belőle. Elsápadtam. A Kaszás megkezdte az őszi aratást. Ez csak egy dolgot jelenthetett.
Háromlábú lovon vágtattam vissza kis falucskámba. A szél egyre erősödött, alig bírtam nyeregben maradni. Semmit sem lehetett látni az esőtől. Olyan elemi erejű volt a vihar, mintha Ist valami nagy lemaradást próbálna behozni vele. Hajnali kettőre értem a település határába, templomom tövébe. Az égszakadás nem hagyott alább, de a félhold valahogy kibukott a felhők közül, ahogy a Smi-portához értem, megvilágítva a vörös M-et a falon. Teljesen egyedül voltam: mintha Pittle-on-the-Ma minden lakója mély álomba merült volna.
Hány halasztott halott lehet a nyájamban, ó, Uram?
Még látszottak a lábnyomok a sárban, a konyhától a kertig. Nagyon frissek lehettek. Leugrottam a lóról, a szegény pára egyből összerogyott a porta küszöbén. Futni próbáltam, majdnem elestem a sárban, ahogy befordultam a sarkon. Hatalmas villám csapott be valahol a régi út környékén, bevilágítva a hátsókertet. Hátrahőköltem a szemem elé táruló rémcsendélettől, és akaratlanul is T-t vetettem.
Vé. Vé mindenütt! A szobor jobb karját tőből törték le, élénkvörös és száradt barna foltok borították a márványtömböt. Az én hibám? Nem tudom. Afrodit és kőfészke finoman ingadozott az őszi szélben, alatta egy összezúzott húshalom, ami egykor a Helg Smi nevet viselte. Aprócska keze, benne a konyhakéssel, vádlón mutatott felém.
Volt férje egy kerti székben ült alkotása mellett, mozdulatlanul. Csukva volt a szeme. Foltos felöltőjét sötét lyukak pettyezték a mellkasa körül, ahol élete párja dühödt kétségbeeséssel döfte halott húsát. Jobb keze ernyedten lógott az oldalán, körbefonva Afrodit letört karját. Még mindig csöpögött róla a vé, apró, vörös tócsát vájva ki a sárban.
A mesterműve. Milyen sebezhetetlennek érezhette magát, csapást csapás után tűrve, saját alkotásával vágva vissza, aztán elrendezve az asszonyi maradványokat a szobor alatt, új művészi mondanivalóval! Halott feleségem, a kudarcot vallott gyilkos. Talán ezt akarta üzenni vele.
Szerencsétlen Alber Smi, szerencsétlen mindannyiunk, hogy ebbe a befejezetlen világba születtünk!
Elmormoltam egy imát. Ekkor nyitotta ki a szemét. Elfogadást láttam bennük, meg valami borzongató hidegséget. Vajon mit érezhetett, mit gondolhatott, amikor agyonverte a feleségét, és ő nem tápászkodott fel? Karnyújtásnyira lehetett csak a Halál, miközben hurcolta a testet és a szobrot.
Az az átkozott, hasadt ajkú mosoly még mindig ott pihent az arcán. Megborzongtam. Megmozdult.
– Ideje meghalni, atyám – sóhajtotta Alber Smi. És így is
Olvass el, hallgass meg még egy novellát a kötetből: