Financiális hüpszike

amelyben Kanalassy Jolánka nem teljesen érti a LEVELET, amit a banktól kapott (de az biztos, hogy meg fogja mondani a magáét)

Grafika: Kovács-Gyenge Hajnalka

Kanalassy Jolánka két dolgot szeretett volna az életben: korai nyugdíjat és aranyos unokákat. Mit értett ő ezekhez az akármicsodákhoz! Eltávozott férje, Palotai Ferenc cirkuszi altábornagy és istállói főtiszt volt a felelős az ilyen blikkfangos dolgokért. Ő találta ki, hogy vegyék meg ezt a szép nagy lakást a belső két szinttel és a négy szobával, neki csak szignóznia kellett a szerződést. Feri okos volt és megfontolt, ó, igen, nagyon okos és nagyon megfontolt. Mondta, hogy épp elég rizikó neki az oroszlán, nem fog ő még svájci frankban is kitettséget vállalni, hát nem az Ecserin vette a közgazdász diplomáját, jó lesz az a fixen magas törlesztő, pont rendben lesz az majd még valamikor!

Sokan kinevették. Ez a svájcifrank-hitelek bedőlése után is így maradt, hiszen a cirkuszban dolgozott, de legalább a lakásügy miatt nem röhögtek már rajta.

A novellát meghallgathatod Csarkó Bettina színművésznő előadásában is a fenti videóban!

Ó, miért hagytál itt korán, Ferenc, Feri, drága szívem, ingatta a fejét Jolánka a LEVELET bámulva. A konyhaasztal másik feléről vizsgálgatta, biztos távolságból, mint ahogy a bizonytalan szavatosságú karalábékkal teszi az ember. Bűzlik, nem bűzlik? Mit kell ezzel csinálni?

Kevés volt az okos ember a családban, és aki az volt, elsősorban azzal csillogtatta meg az okosságát, hogy dobbantott külföldre okosnak lenni. Ferenc ugyebár nincs itt. Fia, Andorka, aki egyre csak húzta az időt meg kerülte a témát, ha az aranyos unokákra terelődött a szó, most éppen egy dél-karolinai energiavállalatnál számolgatott napelemes dolgokat, és évente másfélszer járt haza ünnepelni. Rozália, az a váratlan késői ajándék az élettől, ő meg Londonban mosogatott és énekelgetett, de ha itt, a Rózsadombon mosogatott meg énekelgetett volna, akkor is csak egy vállvonással intézte volna el a pénzintézeti papírkát, kivágva a magas cét, hogy „mamikám, nekem aztán fogalmam sincs az ilyenekről, az érettségit is csak a kedvedért csináltam meg!”

Magdi a szomszédban csak recepteket cserélgetni jó. A fiatal pernahajder az utca végén, aki néha becipeli a zöldségeket az előszobáig, de máskülönben nevetségesen öltözik és flegmán beszélget a mindenféle fiatal lányokkal, akit magával hoz, egyáltalán nem érdemelte ki a bizalmát. Kovács Jonatán tiszteletes pedig, évtizedes ismeretség ide vagy oda, azért mégsem erre való. Ez banki ügy, nem lelki ügy.

Gyerünk, Jolánka, képes vagy rá, biztatgatta magát vízforralás közben. A polgári konyha ragyogott a napfénytől, de ő mégis sötéten érezte magát. Vissza-visszalesegetett a LEVÉL irányába, miközben elkészítette a napi kancsó gyümölcsteát, de még mindig nem mert beleolvasni. A postás is olyan furcsán nézett rá, amikor a kezébe nyomta. Vajon mit gondolhatott? Milyen emberek szoktak LEVELET kapni a banktól, és mit vélelmeznek róluk a kézbesítők?

Pár falatka (nem eléggé édes) eperdzsemes kenyérrel később és a Furcsaságos Rikkancs legújabb számának átlapozgatása után úgy érezte, készen áll a szembesülésre. De előtte azért még kiszaladt a fürdőszobába, kisminkelte magát, felvette szebbik ruháinak egyikét, mellé egy kis párfüm, hozzá némi szemfesték, mert teljes értékű embernek kellett éreznie magát.

Mindeközben a LEVÉL türelmesen várta, hogy visszatérjen hozzá. Vastag volt és vízjegyes. Egy kiégett, fiatal szövegíró és egy őszüléssel birkózó, sosem lángolt jogász munkájának gyümölcse volt a kedves, de határozott, mielőbbi visszajelzést sürgető szövegezés. Hálásak vagyunk, hogy továbbra is ügyfeleink közt tudhatjuk Önt... TÖM/FIX/TK25B10M számú lakáshitelével kapcsolatban írunk Önnek... kérjük, vegye figyelembe, hogy további késlekedése potenciálisan visszafordíthatatlan hüpszikét vonhat maga után.

Jolánka csak nézte, nézte, nyitva felejtett szájjal. A hanyatt eső üveges tót púpját neki már! Mégis honnan kéne neki, egy nógrádi vegyesboltos és egy lecsusszant kisnemes szerelemgyerekének tudnia, mit jelent az, hogy banki hüpszike? Ferenc drága tudná, ha... de nem, nincs idő ilyesmire, tessék összekapni magunkat, előre, harcra, irány a fiók, hogy megmondjuk nekik a magunkét. Hát hogy lehet ilyen bikkfanyelven írni egy másodállásban öregedő hölgynek, aki jelenleg is aktívan olvasgat a magazinban a korai nyugdíjazás lehetőségéről?

Elmenőben végigpillantott magán mindhárom előszobatükörben. A két és fél méter magas, cikornyás vaskeretű, sarkain a két költözés alatt picit megcsorbult nemesvityillói emlékből egy filigrán, szolid lady nézett vissza rá, elegánsan tornyozott ezüstfrizurával. Mellette egy antikolt pácoltfa bézs dolog, valamelyik Palotai rokon webshopos ajándéka, abból egy leendő nagymama vidám, ráncos pillantását kapta el. A harmadikból – szolid négyzet, műanyag kerettel, leértékelés volt az IKEA-ban, régóta zavarta a csupasz fal, akart rá valamit – egy görnyedő néni leskelődött felé.

Nem foglalkozott velük. Ment tovább. Küldetése volt.

***

A bankfiók egy leharcolt pláza hátsó sarkában rejtőzködött az ügyfelek elől. A harminc éve berendezett termek minden sarkából kikopott már a fény és a fafelület. Az alkalmazottak néha dolgoztak, néha beszélgettek, néha beszélgetve dolgoztak, néha dolgozva beszélgettek. Az ügyfélfogadás nem ment hát különösen gyorsan. Történetünk idején még nem találták fel az okossort, így hát Jolánka ott találta magát a sorszámhúzó automata előtt, elveszve a menük és almenük labirintusában. Hamar meg is jelent a Minótaurosz a türelmetlen biztonsági őr személyében, homlokán mély csíkokkal, széles vállán régi zakóval, aki túl sok ilyen bénázást látott már az elmúlt hat évben, semmint, hogy szó nélkül el tudja viselni.

– Milyen ügyben tetszett jönni?

– Nos, nézze fiatalember, nem is tudom pontosan, ma kaptam egy... – Nem bírta kimondani a szót. – Az állt benne, hogy a hitelemmel kapcsolatban, és hogy hüpszike...

Az őr szemöldöke a homlokáig szaladt, hat redőt rajzolva rá. – Hogy mondja? Hüpszike?

– Igen, nem, nem értem pontosan, de igen, ez állt benne, hogy hüpszike lehetősége forog fent, vagy valami ilyesmi, talán nem szó szerint, nem igazán ismerem az ilyeneket...

Jolánka nem értette, miért kap ettől az embertől is olyan furcsa pillantást, mint a postástól alig pár órával ezelőtt.

– A hüpszike, kérem, az egy nagyon komoly dolog – ingatta a fejét a két lábon álló kétajtós szekrény, aztán pár gombnyomással később már a kezébe is nyomta a számozott kutyanyelvet. 976, állt rajta, mellette egy időkód meg a megnyugtatás, hogy a behívás nem a sorszám szerinti sorrendben történik.

Irigykedve nézte a nagyon fontos embereket, akiket a hátsó terem elszeparált tárgyalóinak egyikébe invitáltak egyre-másra, miközben egy negyven vége felé cammogó pasas végtelen lassúsággal próbált megtakarítási számlát nyitni a hétköznapi halandóknak szóló pultok egyikénél. Ez, kérem, ez lenne aztán az élet, amikor azonnal rá kerül a sor, ráadásul nem is akárhogyan, hanem névre szólóan, és nézzed már, az a fiatalasszony még egy csésze kávét is kap, hogy felvitte az isten a dolgát, neki biztos nem írogatnak holmi hüpszikékről!

Sorra jöttek a pittyenések. 672, 129, 793. Mintha csak a lottósorsolást nézné. Ott sem szokták kihúzni a számait. A fittyfirittyért nem hozta magával a Furcsaságos Rikkancsot! Ott volt benne az az izgalmas interjú a kerületi színházigazgatóval, szegről-végről még ismerte is, egy volt osztálytársának a valakijének volt az akárkicsodája, csak nem tudta figyelmesen elolvasni, hiszen hogy is lehetne koncentrálni a kérdésekre meg a válaszokra, amikor ott zsizseg az ember asztalán egy LEVÉL, méghozzá nem is akármilyen, hanem a banki fajtából való...

Zilált gondolatmenetét egy halkan odapisszegett szia szakította félbe.

– Magdi drága – nézett fel csodálkozva. – Hát te meg mit keresel itt?

– Valamit elrontottam a kártyámmal – suttogta oda két puszi után a szomszédja. Jolánka nem tudta nem észrevenni, hogy Magdi kevésbé vette komolyan a bankbamenetelt, mint ő. Kifakult dressz, bokáig futott szem a harisnyán, ráadásul semmi smink? Pedig kráternyi karikák voltak a szeme alatt, és ilyen sápatagon igazán nem szabad emberek közé menni. Ha nem nyilvános helyen lett volna, biztosan kicsusszant volna belőle egy hosszabb cöcögés.

– Mi a gond? – súgta vissza.

– Nem tudom – ingatta a fejét Magdi, ahogy helyet foglalt mellette. – Valami internetes bolt, ami nem működött rendesen. A fiam azt mondta, hogy... – Újabb pittyenés szakította félbe. Mindketten reménykedve néztek fel a kijelzőre, de most is valaki más volt a szerencsés.

– Mindig mondom neked, hogy nem szabad nem a boltban vásárolni!

– Tudom, tudom, sok mindent szoktál mondani. Képzeld, olyan jó lett a tökfőzelék, selymes, sárga... – Újabb pittyenés. Újabb csalódás. – Mindegy. Majd máskor. És téged mi szél hozott ide?

Szégyen és pánik villámlott végig Jolánkán. Nem is a saját hangja jött ki a száján, hanem valami nőietlen mormogás.

– Valami... valami izét írtak... – Pitty. Nem. – Igazából nem teljesen értem. – Pitty. Ez sem. (Pedig milyen jó lenne!) – Ezért jöttem be. – Pitty. A fenébe már! (Még azt se bánná, ha Magdi kerülne sorra, bármilyen igazságtalan is lenne! Akkor nem kellene válaszolni.) – Nem teljesen értem – vallotta be végül kínjában.

– Mit írtak, drága?

– Áh – legyintett. – Biztos semmi fontos. Nyilván minden rendben van. Csak jobb az ilyen furmányságot rendesen tudni.

– Na de mégis, mi az? – hajolt közelebb Magdi, aki hirtelen egyre jobban kezdett egy vérszívó poloskára hasonlítani. Hogy nem vette eddig észre soha?

Gyorsan elmormolt egy fohászt az Úrhoz, de nem jött az újabb pittyenés. Kovács Jonatán tiszteletes mindig morcosan nézett rá, amikor meggyónta ezeket a kis bohócságokat. De hát ha meghallgat minket a Jóisten, miért ne beszélnénk hozzá? Mint amikor Rozáliával beszélget onlájnosan párhetente egyszer.

– Mondjad már! – lökte oldalba Magdi. Milyen méltatlan viselkedés egy ilyen komoly helyen, mint a Moszkva téri bankfiók!

– De ha mondom, hogy nem értem, na! Valami hüpszike. Majd biztos elmagyarázzák.

Kedves szomszédja arcából erre aztán tényleg kifutott a vér minden egyes cseppje. Sose látta még ilyen falfehérnek. Remegő szájjal kért elnézést, és úgy tápászkodott fel mellőle, mintha leprástól menekült volna. Újra belepittyentettek kis valóságukba. Felnéztek a táblára, aztán egymásra, aztán a cetlire a kezükben. Magdi arcán futott végig a megkönnyebbülés. Ő került sorra, hogy a franckarikába bele! Köszönés nélkül szaladt a hármas számú pulthoz, görcsösen szorongatva műanyag szatyrát, magára hagyva Jolánkát egyre rémületesebb gondolataival.

Na, most már aztán igazán mély lélekválságban találta magát! Mi a nyavalya lehet az a hüpszike, ha mindenki, aki hallja, rémüldözős pudinggá változik, és messzire menekül tőle? Még az a biztonsági őr is, másfél mázsa izom minimum megvolt neki, hát az is úgy nézett rá, mintha összement volna a mosásban, amint meghallotta, mit keres itt. Ó, balsors, miért nincs itt Ferenc drága, hogy szembenézzen helyette a pénzintézet hiénáival?

És hopp, mint éjszakában a fény, úgy jött hirtelen a következő pittyenés, dicsőséges és hangyányit hangosabb a többinél, Jolánka legalábbis úgy érezte. Nagy szívdobbanással olvasta le a szentségessé vált számot: kilenc-hét-hat, kilencszázhetvenhat, eljött a pillanat!

A pultnál egy fiatal lány várta, aki már most úgy érezte, hogy kudarcot vallott az életében, de még próbált adni a látszatra, hogy legyen mit enni. Fekete egyenblúza alatt képregényfigurás póló feszült, valami más nyelven írtak rá valamit. Jobbján, a fiókban, ahol nem lehetett látni, egy szamárfüles könyvtári Coelho-kötet várta Jolánka távozását.

– Kzitcsklommibensgíthetek? – hányta ki a szótagokat.

– Szép jó napot kívánok – mondta Jolánka, miközben előhalászta a borítékot régi retiküljéből. Nászajándék volt, még ma is nagyon szép, gondolta, erőt merít belőle. – Ezt kaptam önöktől.

A kislány két ujjal és nulla érdeklődéssel vette el a papírszeletkét. Jolánka fokozódó felháborodással figyelte, ahogy tekintetével végigandalgott a sorokon. Ezeknek a sátánista fiataloknak már a szülei se tudják, mi a hit és a morál – jutott eszébe Kovács Jonatán tiszteletes nagy igazsága a misékről. Aztán látta, ahogy megakad a szeme a hüpszikén. Felnéz. Látja, hogy látja. Nézi, hogy nézi. Kitágul a pupillája. Ilyet még nem blamált.

– Ne haragudjon, asszonyom, de, ha, izé, azt hiszem, az lesz a legjobb, bocsásson meg, de hívom egy kollégámat – dadogta a rossz munkamorálú kislány. Úgy kecmergett ki a székéből, mintha valami természeti csapás érte volna.

Jolánka próbált bátran bólintani, de a torkában dobogott a szíve. Az ég szerelmére, mi a nyavalya lehet az a hüpszike, ha még ebből az igénytelen libuskából is ki tudott sajtolni egy ilyen hatalmas döbbenethalmot?

Elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát. Barnás sminkfoltok néztek vissza rá a damasztról. Mik is a kezdődő szívroham jelei? Talán érezni vélt valamit a bal karjában. El kéne menni a főorvos úrhoz. Na, most még a szeme is könnyes lett! Másik zsebkendő, a hétköznapi fajta. Enyhe szégyenérzet. Leheletnyi bűntudat.

Mire újra felnézett, ott állt előtte egy öltönyös pasas. Jolánka egyből meglátta benne az egykori pernahajdert, a hátrazselézett hajú pofátlant, aki mindenkin átgázolva jutott el a középszerű középvezetőségig, de mostanra már kegyetlenül kerekedtek a karikák a szeme alatt. Jól látta, hogy egy árnyalatnyi gondterheltség futott át az arcán?

– Üdvözlöm, Föhh vagyok – nyújtotta a kezét Jolánkának, aki csak ennyit hallott a nevéből. – Kérem, kövessen!

Libasorban mentek utána, ő meg a rossz munkamorálú kislány, aki még mindig a kezében szorongatta a LEVELET. Jolánka megkapta, amire vágyott: bekísérték a kulisszák mögé, egyenesen egy csupaüveg tárgyalóba. Kávét nem kapott, de egy pohár vízzel megkínálták. Csak most vette észre, milyen cserepes a szája a rengeteg rúzs alatt.

Föhh, a középvezető végre kikapta a LEVELET a rossz munkamorálú kislány kezéből, és egy határozott pillantással elbocsátotta. (Feltehetően csak a tárgyalóból küldte ki, nem pedig azonnal kirúgta, de az alapján, amit Jolánka látott belőle, az utóbbin se lepődött volna meg.) Ó, ő aztán pörgette az olvasást! Rutinos lustaként ugrotta át a szakzsargon jelentéktelen részeit, és csak két aprót bólintott, amint a lényeghez ért.

– Tessék nekem elmondani, hogy mit tud a hüpszikékről! – nézett fel.

– Hát, tessék elhinni, hogy semmit – tárta szét a kezét Jolánka olyan lendülettel, hogy felborította a vizespoharat. A sminkkel összemaszatolt damaszt zsebkendővel próbálta felitatni, ami kifolyt, és rémülettel nézte az egyre terebélyesedő foltokat.

– A hüpszike nagyon komoly dolog – mondta Föhh, mintha mi sem történt volna. Mintha csak egy sablonszöveget mondott volna fel. – Minden kedves ügyfelünk számára igyekszünk lehetőséget biztosítani, hogy elkerülhető legyen. Na de amennyiben már hopókára került a sor, akkor jelentősen szűkül az opciók száma, ezt bizonyára ön is érti, asszonyom...

– Mi az isten az a hüpszike, és mi a nyavalya az a hopóka? – kiáltotta Jolánka, aki teljes zsebkendőkészletét kénytelen volt felhasználni, hogy eltüntesse a vízözön nyomait. – Magyarázatot követelek! Ilyet nem lehet csinálni, hogy semmi, semmi, semmi nem történik, aztán egyszer csak jön egy LEVÉL, benne valami fenyegető említés egy hüpszikéről, én meg idejövök, és erre ahelyett, hogy elmagyarázná, elkezd valami teljesen mást emlegetni...!

– Higgye el, asszonyom, megértem az idegességét, de...

– Nem vagyok az asszonya!

Egy pillanatra megállt az idő a tárgyalóteremben.

– Mit szeretne, hogyan szólítsam?

– Hát semmiképp se hüpszikésnek – motyogta kicsit lehiggadva. Aztán hozzátette: – Jolánnak. Oda van írva.

– Értem – kulcsolta össze a kezeit Föhh. – Kedves Jolán. A hüpszike financiális természetű probléma. Tetszik érteni?

– Kérem, ne tetszikezzen – mondta halkan Jolánka. – Még nincs is unokám.

– Értem. Bocsásson meg. Kedves Jolán. Hüpszike lehetőségéről akkor értesítjük az ügyfeleinket, amikor huzamosabb ideje hopóka áll fent. Nem hujjujusz vagy höppike: hopóka. Ez nem, hogy is mondjam, hogy érthető legyen... itt nem hupszipipsziről van szó, sem előre bejelentett híhahúhéról, itt egy bizonyos ponton érvényesíteni kell a szerződésben foglaltakat.

– Egy szót sem értek az egészből – rázta a fejét Jolánka. Érezte, hogy kezd megroppanni a szakzsargon súlya alatt. Két vagy három érthetetlenséggel szemben még ki tudott állni magáért, de itt már hupszipipszi meg híhahúhe is van, ennyi mindenen nem lehet párhuzamosan felháborodni, főleg, ha semmit nem ért belőle az ember. Ő csak szignózott. Mi szükség van erre az egészre?

Föhh mintha kicsit megsajnálta volna, de ez a „sajnos nem tehetek semmit” típusú sajnálat volt.

– Sajnos nem tehetek semmit – ingatta a fejét szomorkásan. – Hüpszike lehetősége áll fent, tehát amennyiben nem oldódnak meg a heppepárék, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy abbamaradjon a hopóka, előfordulhat, hogy életbe kell léptetnünk a szerződés H/67-es pontját, melynek értelmében elárverezzük és kényszerértékesítjük az ingatlant.

– De hiszen mi mindig mindent fizetünk! – mormolta Jolánka utolsó utáni zsebkendőjébe.

– Nézze, nem látok bele a rendszerbe, kedves... Jolán, ugye? Én csak a levelet olvastam. De nem kapott volna értesítést a közeljövőben lehetséges hüpszikéről, ha nem állna fent huzamosabb ideje hopóka. Ezt most nem tudom ellenőrizni önnek, de ha gondolja, nagyon szívesen megkérem a kollégát, hogy...

– Őt inkább ne kérje meg semmire! – villant meg Jolánka utolsó méltóságtöredéke. – Felháborítóan flegma.

– Jelezni fogom a HR-osztálynak. – Ez már nem Föhh volt, hanem az évtizedek alatt összetorlódott salak és hordalék, amiből összefércelte ügyfélfókuszú maskaráját. – Tudok még valamit tenni önért?

Imádkozzon velem az Úrhoz korai nyugdíjért és aranyos unokákért, semmi más nem számít – gondolta Jolánka, de bölcsen hallgatott. Megrázta a fejét, aztán mégis megszólalt. – A levelet kérem vissza.

– Mi sem természetesebb.

– Beszélni fogok az ügyvédemmel – állt fel az asztaltól.

– Nyugodtan – követte Föhh. Kinyitotta az ajtót előtte. – Attól tartok, ő sem fog mást mondani, mint én.

– Minden jót – nyújtott kezet Jolánka. Döglötthal-pracli fogadta gesztusát.

Büszke volt, hogy megőrizte tartását, ahogy kisétált a kulisszák mögül, végig az előtéren. Úgy érezte, mindenki őt bámulja, a skarlát hüpszikével megjelölt dámát: a pénztáros, a biztonsági őr, a rossz munkamorálú kislány (aki egyébként a Coelho-kötetet bújta éppen), Magdi, a takarító, a pók a falon, nemlétező ügyvédje, Kovács Jonatán tiszteletes asztrális projekciója...

Emelt fővel csukta be maga után az ajtót. Még volt benne pár lépés, aztán összecsuklott. De nocsak, ki kapta el? Kié ez a két erős kar? Hát maga Palotai Ferenc cirkuszi altábornagy és istállói főtiszt, ősz haj és köszvény nemes elviselője, a blikkfangos dolgok családi felelőse jelent meg a semmiből, visszatérve a dél-alföldi bohóckonferenciáról, ahová olyan korán indult, és ahonnan a jelek szerint korán le is lépett.

– Hát te meg... hogy? – kérdezte Jolánka.

– Magdi mondta, hogy még a fiókban vagy. Meg akartalak lepni.

– Feri... Ferenc... – csuklott el Jolánka hangja.

– Mi van, szívem? Ennyire hiányoztam?

– Hüpszike van! – sírta el magát.

– Dehogy van hüpszike – nézett rá csodálkozva férje.

Most már zokogott. – De itt azt írják – nyomta a kezébe a LEVELET.

A LEVÉL, ami Ferenc kezében azonnal levéllé fásult, egyből más értelmet nyert. A helyére került minden.

– Nem lesz semmi gond, szívem – sóhajtotta az oroszlánok mestere. – Hüpszike van, mert a huppapári végén höppipi miatti elszámolási hijjáhujj jön. De csak két telefon, és minden meg lesz oldva. Meg majd egy kicsit jobban oda kell figyelni. Lehet, hogy a Törley már nem fog beleférni annyiszor.

Jolánka ezt sem értette. De nem zavarta. Odabújt Ferenchez, kedvenc bohócához. Újra ladynek érezte magát.