Fagyis bácsi
amelyben egy lázas beteg kislány nem érti, miért egyre furcsább a fagylaltos kocsi szirénéneke
Nyár volt. Fáztam. A nagy hálószobában feküdtem. Árnyékok mindenütt. Anya körbepakolt párnákkal meg könyvekkel a hatalmas ágyon, ahol Apával aludtak, aztán elhúzta a vastag, fekete vászonfüggönyt, aggódó gyógypuszit nyomott a homlokomra, és elindult dolgozni. Ne haragudjanak rá. Már otthon lehetett engem hagyni. Egész nagylány vagyok már. Különben is, jól érzem magam egyedül.
Csend volt. Olyan hetedik emeleti csend. Komoly egy kutyának kellett lenned, hogy felhallatszon az ugatásod a lenti parkból. A sok-sok magas ház olyan volt, mint egy útvesztő, könnyű volt eltévedni hazafelé. Ha innen néztem le, volt értelme az utcáknak, de odalent valahogy minden olyan egyforma. Szürke beton mindenütt. A hetedik emeleti csendnek persze része volt a radiátor recsegése meg a fölöttünk lakó barátságtalan néni kopogása, ahogy egyre csak járta a köröket a nagy botjával a kis lakásban, de az ilyesmit már úgyse veszi észre az ember pár év után, különösen, amikor beteg.
Sosem láttam még világosban ezt a szobát. Szemem előtt lassan úszkált fel-alá a függöny mögötti fényfolt. Hol homályosabb volt, hol élesebb. A kopott kis fekete éjjeliszekrényen víz, tea, gyógyszer sorakozott. Valami régi, kedves mese után turkáltam a könyvhalomban. Anyáék ágya volt ez, unalmas, szürke lepedővel és nagy, kék takaróval, amin nem volt semmi rajz.
Hallgasd meg a novellát Ács Petra színművésznő előadásában:
Egyszer volt, hol nem... betűztem magamban. Olyan voltam, mint a didergő király. A háziorvosbácsi, szúrós szemű, de titokban kedves, azt mondta telefonon Apának, hogy feküdjek két napot így – a nagy ágyban, vastag takaróban, körülöttem sok könyvvel, vízzel, teával és gyógyszerrel a közelben –, és ha utána sem lesz jobb, akkor mindenképpen vigyenek be hozzá.
Ez egy olyan megnyugtató felnőttmondat volt. Órarend. Betegségrend. Addig sem kell iskolába menni.
Telt-múlt az idő, így írják a mesekönyvekben is. Biztos elaludtam picit, mert nem emlékszem, mi volt a sorok között. Nem tudom, hogyan jutottam el egyik oroszlánról a másikra. Érdekes érzés lehetett. Mintha kétféle kirakóst kevertek volna össze a fejemben. Furák voltak a képek.
És akkor meghallottam.
Odalent, a földszint mélyén, a kutyasétáltatós park mellett a betonon kettőt tülkölt a nagy, fehér kocsi, aztán a recsegős hangszóróból megszólalt a jó kis dalocska. Trillázós és kedves, mint mindig, a magasba száll, aztán visszapottyan. Csilingelős volt, vidám, de nekem mégis olyan szomorkás volt, és néha, amikor nagyon érzékenyen éreztem magam, sírósra állt a szám tőle.
Aztán jött még egy kis recsegés, és a fagyis bácsi hangja hangzott fel, ahogy szokott. „Mézédes málnát hoztam” – visszhangoztak a szép szavak a nagy, szürke házak között. „Csodálatos csokoládé, varázslatos vanília!”
„…lia, lia, lia!”
„Fantasztikus tejszínhab és igazán szuper szörpök! Gyertek, gyertek, gyerekek, kell, hogy kicsit örüljetek! Jár nektek egy igazán finom fagyi!”
„…agyi, agyi, agyi!”
Megdobbant a szívem, ahogy mindig, amikor meghallottam a fagyis bácsi hangját, és olyan szívesen ettem volna egy jó fagyit! Szinte éreztem az édes illatot. De hát nem lehetett, beteg voltam, és Anya meg Apa nincsenek itt. Ha sokat kérleltem őket, elsőre mindig nemet mondtak, de aztán később, valamikor délután, mikor visszatért a fagyis bácsi, újra megszólalt a csilingelős zene, nálam meg kinyílt a könnycsap, mert olyan szomorú volt az a vidámnak szánt kis dalocska, akkor levittek egy jót fagyizni. Olyankor már kicsit olvadtabb volt a bácsi portékája, és néhány doboz üresen üldögélt a nagy, fehér kocsi szélén, de mindig örült, hogy jövünk, és néha-néha adott egy plusz gombócot is, mert olyan barátságos volt. Mindig fehér inget viselt, mindig volt rajta pár folt, és mindig tompán zöld volt a szeme. Olyan bajuszkája volt, mint amiket én szoktam rajzolni a képregényszereplők orra alá: két kunkori vonal. Haja nem volt. Egyszerű alakú ember ez a fagyis bácsi. Biztosan le tudnám rajzolni az egészet, nem csak a bajuszkáját.
Most itt, a takaró alatt remegve és köhögve, igazából nem is kívántam a fagyit. Délután talán jobban leszek, talán Anya meg Apa is időben hazaér, és akkor majd megkérhetem őket, hogy menjünk le, hiszen a fagyis bácsi is biztosan örülne! És ők is örülnének, hogy már jobban vagyok, és fagyira vágyom, és minden megy tovább úgy, ahogy szokott, és nem kell befektetniük a nagy hálószobába, ahol mindig olyan sötét van. Átmásztam az ágy szélére, kitapogattam a gyógyszereket az éjjeliszekrény szélén, és elaludtam megint.
A fényfolt kisebb volt és alacsonyabb, amikor újra kinyitottam a szemem. Nem fáztam, de fáradt voltam. A mesekönyvekhez fordultam, de úgy sem tudtam elolvasni semmit, ha kiböktem az orrommal a sorokat. Száraz volt a szám. Nyár van. Játszani kéne.
Miért kéne iskolába menni, ha nyár van?
Sírhatnékom támadt, valami szorongatni kezdte a torkomat, és nem értettem, miért, amíg rá nem jöttem, hogy újra a fagyis bácsi csilingelős, vidám, mégis szomorkás kis dalocskáját hallom. Már biztosan délután van. Anya meg Apa hamarosan hazaér. De valami más volt, mint mindig, kicsit sötétebb: mintha a fagyis bácsi kis dalocskája a szokásosnál is szomorúbban zengett volna abból a recsegős hangszóróból. Aztán megszólalt.
„Gyerekek, gyerekek, gyerekek…”
„…ekek…ekek…ekek…”
Tágra nyílt a szemem. Néha cuki citrom, nagyszerű narancs vagy csengő barack volt a fagyi, amit hozott, de sosem kezdte így, velünk. Mi lehet most vele?
„Miért nem jöttök, gyerekek? Gyönyörű, nyári nap van, és itt olvad a sok szép fagyi, nagy kár lenne mind kidobni! Hol vagytok, ti kis kedvesek? Jár nekünk, hogy jót egyetek! Gyertek, gyertek, gyerekek, kell, hogy kicsit örülhessek…”
„…essek…essek…essek…”
Félelem szaladgált fel-alá a hasamban. Hát eltűnt volna az összes gyerek a világon, hogy senki nem kért a fagyis bácsi fagyijából? Vagy mindenki más is beteg lenne talán? Olyan szigorú lenne minden Apa meg minden Anya mindenütt, hogy nem, nem és nem, hiába könyörögsz, mars fürdeni, nincs több édesség? Vagy a szülők tűntek el, és mindenki sötét szobákban fekszik, várva, hogy hasson a gyógypuszi?
Elszabadult az iskolaszörny és mindenhol, mindig, mindenkire rávetette magát, és soha, senkit nem enged már ki a markaiból?
Nem tudtam mit gondolni. Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam mit érezni. A tea jéghideg volt és fekete. De azért finom.
Mesékről álmodtam, azt hiszem. És akkor megint olyan történt, ami még soha. Kinyitottam a szemem, és harmadjára is hallottam a fagyis bácsi szomorú kis dalocskáját, most közvetlen közelről, mintha egészen a kutyasétáltatós parkból szólt volna, vagy akár a nyolcadik emeletről, a barátságtalan néni kanapéjának a szélén imbolyogva.
Hallottam a szokásos recsegést, aztán valami mást. A fagyis bácsi köhögött. Nagyon csúnyán köhögött. Nem. Sírt. Nagyon szomorúan sírt. Bele a vakvilágba, nem zavarta, hogy mindannyian halljuk, vagy talán azért csinálta, mert igen.
A fényfolt egyre zsugorodott a függöny szélén, aztán teljesen el is tűnt. Beesteledett, de a fagyis bácsi még mindig sírdogált mellettem. Aztán végül, most, hogy már sötét lett, hallottam, ahogy remegő szájjal két-három nagy levegőt vesz, próbál megnyugodni, ahogy én szoktam, amikor ráz a szomorúság, csak neki sikerült, ahogy nekem nem szokott, aztán így szól, nekem és az összes többi gyereknek a Katica park nagy, szürke házaiban:
„Gyertek, gyertek, gyerekek, mert mindörökre elvihetnek…”
Aztán csend. Csak a motorbőgés, kicsit később. Úgy sajnáltam szegényt! Annyira szerettem volna kimászni az ágyból, az ablakhoz szaladni, kitárni nagyra, hangos kutyaként csaholni, kiabálni le, hogy elmondjam a fagyis bácsinak, én mennék, csak nem tudok, van még zsebpénzem, épp elég sok-sok fagyira, csak várjon, mert meg kell gyógyulnom, és se Anya, se Apa nincs itthon! De mozdulni sem bírtam. A takarók gonosz faágakként fogtak le, alig kaptam levegőt, nagyon-nagyon fáztam, és csak hallgatni tudtam, ahogy a fagyis bácsi megint lejátssza a kis dalocskát, ami szomorú volt, olyan igazán nagyon szomorú, és csak ment-ment. Köröket tett, hallottam, újra meg újra, és a trilla sosem állt meg, és már én is sírtam, mert sajnáltam magamat és a fagyis bácsit, hogy olyan messze vagyunk egymástól, és mert egyszer elolvad minden. És egyre halkabb lett, de egyre csak trillázott, trillázott, ahogy egyre nagyobb köröket tett a kocsijával, egyre távolabb tőlem, de már nem beszélt, csak dalolt, egyre csak dalolt. És ekkor már biztos voltam benne, hogy amikor magasra száll a kis dalocska, az igazából a fagyis bácsi sírása, és amikor visszapottyan a mélybe, az az ő nagy köhögése, ahogy alig kap levegőt. És egyre csak halkult a sírás meg a köhögés, és miért hagytuk elveszni a mézédes málnát, és ma mindenki olyan bús – sír – köhög – sír – köhög – sír – egyre halkabban és halkabban, és a takaróágak finoman felfektettek a bánatfüzérre, lágyan elringattak, talán Apa nehéz kezét éreztem a homlokomon, és a fagyis bácsi szomorúsága észrevétlen átcsempészett engem egy gyógyító, mély álomba.