Köszönet Molnár Andrásnak és Scheirich Zsófiának a minőségi munkát.

A teljes kritikát itt olvashatjátok.

Olvass bele a könyvembe

“—and then, to my astonishment, the Kraut’s plane began to float up, tranquil and quiet. I caught a glimpse of the pilot. He had fallen forward on the controls. He wasn’t moving. But even if he was, this was impossible.

I wanted to follow him, I tried to, I knew I couldn’t, and yet I did. It all went very quiet, even the engines went silent. Just the two of us with our thoughts, marveling at how such things could be. It was as if we had always been deep underwater and were finally granted passage to the surface.”

Éles váltás a feltámasztott latin nyelv gótikus horrorkomédiájához képest, amit a Defenestration Magazine hozott le a múlt hónapban.

Olvass bele a könyvembe

Kezdjük a Mátrix meghatározó zenéinek szerzőjével, négy év után öt perc alatt megírt dalszöveggel, önpusztító perfekcionizmussal, évtizedes hallgatással; egy bombasztikus albummal, amiről a kritika sem tudta eldönteni, hogy “an epic work of panoramic genius or a gargantuan monument to his ego, with strings”; visszatérésekkel, eltűnésekkel – Rob Dougannel.

Faithless fizet neki, szóval végre hinni kezd

A Mátrix zöldre fényelt Nokiája és sorsfordító telefonfülkéi, meg az ötletek, amiket hozott magával, mára magától értetődőek lettek – a legendás „bullet time” pillanat Neo-val a háztetőn is közkánon már. Ma csak elhinni tudod nekem egykori forradalmiságát. A zenéje viszont időtlen – és ha valami csoda folytán hallottál Rob Douganről, az az első Mátrix miatt van.

Legyen az a Clubbed to Death – ami a piros ruhás nőnél szól a filmben – vagy a kevésbé fényesre sikerült folytatásokból a Chateau és a Kung Fu, ezek a bombasztikus, szimfonikus zenekart és agresszív elektromosságot ötvöző számok lehetnek azok, amik ismerősek lehetnek ettől a rejtélyes zeneszerzőtől.

2002-ben jött ki az első és egyetlen teljes albuma, a Furious Angels, ami magánprodukcióban, magánkiadásban mozgatott szimfonikus zenekart és alkotott lenyűgözően egyedi hangzást. A dühödt angyalok Grammy-jelölésig vitték – a kiadás dizájnjával. A zene később reklámokban, nagy műsorokban, jól licenszelt helyeken kötött ki. Ez volt Rob Dougan első és egyetlen nagy, nyilvános lobbanása.

Lehet, jó időben volt jó helyen: Ausztráliából indult, Londonban kötött ki. A családi otthonban kizárólag Beethoven, Louis Armstrong, Cleo Laine és Ennio Morricone szólt, saját zongorával a lakásban, amin elautodidaktáskodott. Tizenhét éves korában vett először saját albumot.

Az ország legnívósabb színészképzőjébe vették fel, hamar kibukott. A ködös Albionba vándorolt ki Rollo Armstronggal, a Faithless egyik alapítójával. „A confession: I was working in a jeans store on the King’s Road in the early 1990s. Before that I was a dishwasher (sacked), a waiter (sacked) and a bakery cashier (sacked).” Gyenge felszereléssel készített rossz dolgokat, szobatársával együtt követtek el zenei bűnöket a jóízlés ellen, meséli máshol.

Aztán egyszer csak: „[I] started doing things I quite liked.”

Mixelős munkák mellett készült 1995-ben Clubbed to Death – Rollo fizetett neki tíz fontot óránként, hogy dalokat írjon – amit három évvel később válogattak be Wachowskiék a Mátrixba. Erre így tekintett vissza húsz évvel később:

„By 1995, I’d moved into a sort of wood and glass shack constructed on the rooftop of 6 Hoxton Square. .... Gradually, artists such as Joshua Compston, Damien Hirst, Tracey Emin, Gary Hume and Alexander McQueen started working and living in the area. Suddenly it was London, and the UK, that had a boldness, a belief that you could do anything.

... A good reminder that when things seem on the slide, and opportunities feel like they’re happening on the other side of the world, then that’s the time to start something new.”

A folytatásfilmek idejére már megjelent a Furious Angels című albuma, valamelyik nagy kung-fuzás közben a címadó dal instrumentális verziója szól. Mit tudsz te arról, kedves mozinéző, milyen dalszöveg dobog a felszín alatt! Dühödt angyalok, egy ökölbe szorított kezű lírikus, karcos hanggal, aki utánad nyúl bárhová.

Kapnátok dalszövegrészletet, de itt rossz választás: leírva szépen megírt, ámde banális popdalnak hangzik csupán. Hallani kell hozzá a megannyi húrt és a beat dobogását, a morgástól a kiabálásig kapálódzó éneket, az egységes hangulatbombát, ahogy berobban.

Mert ez – klasszikus hangok formálatlan nyerseséggel, az ezredfordulós elektronika hatásvadász elemeivel, de olyan szövegfinomsággal, ami mindmáig teljesen más dimenzióba helyezi, mint holmi trailerizált popzene – na, ez talán jó közelítés Rob Douganre egy muzsikaelmélethez nem értő ember tollából.

Ez így egy nagy zenei történet kezdete lehetne. Csak hogy ő utána eltűnt.

Az angyalok után

Én egy gimnáziumi barátomnak köszönhetem Rob Dougant (és több minden mást is, amire majd később ránézünk), de azt hiszem, ő csak a „halálra klubbolváig” jutott. Dougant Morriconéhoz és Craig Armstronghoz szokták hasonlítani, ő maga azonban mindig a klasszikushoz nyúlt vissza, azt tartja a legtisztább zenének – a Clubbed to Death is Edward Elgar Enigma Variations-éből emelt át egy részt a nyitányban.

(Vakuemlék a chat-beszélgetésünk egyik sora: nem is hittem el, hogy ez egyetlen, koherens zeneszám. „Ilyen változatos”, jött a válasz. Most, 2026 tavaszán a kötetem novelláiról sem hiszi el mindenki, hogy egyívásúak.)

„This behemoth is dominated by growly vocals, apocalyptic lyrics inspired by Jean Cocteau and Yasunari Kawabata, and swirling orchestration,” írta az albumról egy kortárs kritika. Kompromisszumképtelenül egyedi mű. Bombasztikus szentháromsága – a Furious Angels dühödt angyalai, a Left Me For Dead bosszúéhes gyilkosballadája, a végre vágyó Speed Me Towards Death – évtizedek után is remek háttérzaj dühösnek lenni, de vétek lenne figyelmen kívül hagyni a puhább dalokat.

A finoman pengetős Nothing at All narrátora először csendben veled akar maradni, aztán kíséretet kér a sírhoz, végül finoman szublimál. Ezt mondta róla később, mintha csak nekem akart volna tükröt tartani: „It took me about a year to write the words to this song. And then, in about five minutes, it was all finished. Before that, I couldn’t write anything.”

Igen, ez így működik néha.

A Drinking Song mormogásba torzul, zongorabillentyűkön botladozik, szövege („I want to write a simple song that’s so frequently sung / That you call me to have the thing banned / Who’s sound so endears that whole nations cheer and sigh / When you take my hand”) örök alkotói refrén nekem – csak az változik, kit szeretnék, hogy megragadja éppen a kezem.

A producereket már az ezredfordulón megvetette, a perfekcionistákat imádta – David Slade-del, a zenészeket pusztulásig hajtó rendezővel egy, a városból és az életből is kifutó, embertelen sebességgel szaladó, robbanással búcsúzó videót vettek fel a címadó számhoz.

Magánfinanszírozott debütalbum, csodasiker, zeneileg és anyagilag is. Grammy-jelölés és reklámfilm-licenszek, meg persze a Mátrix. Merre tovább, Rob Dougan?

Végy egy dél-franciaországi szőlőföldet, tűnj el egy évtizedre, aztán állj elő Languedoc legjobb borainak egyikével. Hát hogyne.

Össze-visszatérés a borvidékről

Ha fórumbúvárkodsz egy kicsit, mindenhol ugyanazt találod, mindegy, melyik évtizedben nézelődsz. Lelkes rajongókat, akik már rég eltemették a lehetőségét, hogy visszatér, vagy frusztráltan ventilálnak, hogy már megint beígért valamit, de évek telnek el, mire a töredékéből lesz egyáltalán valami. Már 2013-ban sokan zenei halottként beszéltek róla.

A francia borvidékről nyilatkozni nem tudok, csak kikutatott tényként tudom közölni, hogy a Domaine de la Pèira 2009-es évjáratát a Wine Advocate a Languedoc-Roussillon valaha legmagasabbra értékelt boraként rangsorolta. Teljesen újba kezdett, teljesen máshol, teljesen máshogy, és abban is sikere lett.

Nem mintha ez lett volna a szándéka, sőt. Frissen találtam egy tavaly őszi interjúját, és talán itt látszik először nyilvánosan – a műveken túl – valami sötét, az önpusztítási vágy. Jó nagyot görbült is a tükör, ahogy elolvastam.

„At school in Australia my heroes were bushrangers, crucified saints, martyrs. I didn’t want an easy life. If I had a 4×4, I’d like to take it into difficult terrain to see if the axle broke. You have to see if you would crack; I thought this might make me crack.”

Egyetlen zenei apróságát találni ebből az időszakból: The Letter címmel jelent meg egy különös kis rövidfilm, ami mögött már a koncepciót sem értem – egy ékszerész rendelésére készült ötperces, háromszereplős történet egyetlen szó dialógus nélkül, cserébe rengeteg gyűrűvel. Mindenképpen hangulatos, ha sok értelme nincs is, és hálás vagyok a plusz egy zeneszámért, ami jutott belőle nekünk.

2015-ben mindenesetre visszatért, és a történetnek ezt a részét már élőben, napról napra követtem végig. Hasonlóan készülhetett, mint a Furious Angels – a sajátos és sajátságos alkotó stúdiót bérel, zenekart meg videószerkesztőt fogad, és különösebb csinnadratta nélkül egyszerűen csak kidob valami nagyszerűt a vakvilágba.

A 22nd Sunday in Ordinary Time című EP-n pusztán instrumentális, klasszikus hangzású számok vannak, ének nélkül – nem úgy, mint az eredeti albumon –, de az utána csepegtetett megjelenések már hozzák a jól megszokott bombázást, persze tizenöt évvel több karccal abban a jellegzetes hangban.

Opening Trilogynak nevezte, pontosabban annak első darabjának a következő album előjátékaként. A három EP végül megszületett – négy év alatt –, az album azóta is várat magára. Az ezredfordulós munkásság nagy dühe mögött volt bőven melankólia, és most ez kapja a főszerepet – különösen a középső, Misc. Sessions című gyűjteményben.

Az Undone by London gyerekekként, gyerekdalként, aztán szentjánosbogárként beszél az álmokról, amiknek kihuny a fénye, ha elkapod őket; az Open Sore-ban egy háborús pilóta hangján énekel arról, hogy nyílt seb a szíve. A She’s Leaving–ben „the coat hanger with its steely question mark” egy kiemelkedően emlékezetes sor a kipakolt szekrény mélyéről.

A sok búslakodás mellett elsőre kedves kivételnek hat a Miscellaneous. (Ki meri megengedni magának, hogy ilyen általános címet adjon valaminek? Hát az, aki Pause címmel rárakott egy rövid szünetet az albumára, meg Instrumental-nak nevezte el az egyetlen ének nélküli számot rajta.) Mindent egybevetve talán ez a legpajkosabb, legjátékosabb minden alkotása közül, de persze ez is hamar szomorúra fordul – bár-találka, taxi haza, királyi kismacska, aztán váratlan eltűnés, megbolondult anya, ronda pillangók, haldokló hernyók.

Ezután From Paper to Performance néven indított projektet 2016-ban, ahol előfizetők videósorozatban követhették egy új album lépésről lépésre való alakulását. Az új album a régi album, újra: Furious Angels, Revisited. Máig sem készült el.

Egy hónapja dolgozom ezen az esszén.

A kis betekintők érdekesek, de persze nem nyersek ezek sem – alaposan átgondolt kis vázlatrészletek az album különböző work-in-progress dalaiból, a metaadat mutatja, hogy ezek is mind sokadik verziók már. Videóban mutatja a szerkesztőprogramot, menet közben állítgat néhány hangsávot a harminc-negyvenből. Sok bizonytalanság, egy-két önvallomás. Van pár soha meg nem jelent demó a videók között – néhánynak neve sincs, a letöltéseimben csak az epizódszámhoz tudtam kötni őket –, és talán ezek között kezdett kikristályosodni egyfajta vallásos áhítat. A kórus tette, az éteriség? Nem is tudom.

2019-ben jött az utolsó EP, már explicite liturgikus elemekkel élve. “The life of the world to come / You were the tested one / Gethsemane to Calvary / You didn’t have to die for me” – szól a címadó dal. Messzire jutottunk a dühödt angyaloktól és a gyilkos bosszúvágytól.

A Beautiful Things meg próbál bókolni, hogy olyan gyönyörű dolgok vannak a világban, mint te – pillangószárnyak, mesebeli királyok – de közben ingalengés módjára ketyeg el mindannyiunk élete. Titokban banális: az 1967-es Doctor Dolittle-musicalhez írt egyik szám feldolgozása, teljesen más regiszterbe helyezve. Csak egy a sok szokatlanul régi inspiráció közül, amihez Rob Dougan rendszeresen visszanyúl a zenéjében.

Ezzel egyidőben jött két közösségi-finanszírozós katasztrófa a csődbe ment PledgeMusic és a lassan széteső saját weboldala nyomán – zsebből fizetett mindent, de talán ez és a világjárvány újabb okot adott pár év zenei eltűnésre. („I’m not a very good musician, and it’s very hard when you have a wine domaine that takes up all the money. For the first ten years, I wasn’t sure how I would make it through the end of the month,” mondja ma.) A leendő album egy-két darabkáját azóta közzétette; állítólag már négy évvel ezelőtt is majdnem kész volt, és fogalmunk sincs, valaha az lesz-e, hiszen sokféle majdnem létezik. Utolsó ajándékunkat 2021. december 24-én kaptuk, a Furious Angels folyamatban lévő átdolgozását.

Azóta csend. Csak a régi dalok szólnak.

Az igényesség határai

Sokszor vádolnak perfekcionizmussal, de már csak Rob Dougan miatt sem érzem bűnösnek magam. „I don’t want anything to change, ever. I believe change is a failure of nerve,” mondja ő. Tudom, hogy közbejön az élet, mindent elsodor, nem tarthatod magad a vízióhoz, rosszat pedig nem adhatsz ki a kezed közül. És az alkotói imperatívusz túloldalán, kézzelfogható sikerrel a hátad mögött miért ne bujkálnál, amíg szembenézel magaddal?

Milyen jókat csinál még mindig, de hogy eljátszotta a láthatóságát közben! 2016-ban The Return a milliós nézettséget nyaldosta alulról, négy éve még a Furious Angels-átdolgozás is közel 250 ezerig ment: most, három hónapja felkerült egy videó a 2019-es EP And Then I Think of You-járól, AI-generált autózós videóval, hétezer alatti megtekintéssel.

Annak idején nem szerettem ezt a dalt. 2019 még olyan Beautiful Things-es év volt. Idén már máshogy szólt nekem: „The race is lost, the cup is drained / The engine runs on fumes.” Ezt most úgy meghallottam.

A vége szép. De nehéz eltekinteni a vallásos áhítattól, attól, hogy borküldetéséről így beszélt: “Ever since then, my life has been destroyed; it’s been a life of suffering. It was a huge risk, and it was what I asked for; I wanted an unstable life, and I got what I asked for.”

Úgy tudom, ebben a tavaly októberi borinterjúban hallatott magáról utoljára. Maradt remek, egyedi, de láthatóan élete egyre nagyobb része már nem a befejezetlen újragondolt albumáról szól. Rosszat nem adott ki a kezéből, de annyi ‘mi’ lehetett volna, ‘ha’…

Jött, látott, győzött, megalkotta, amit akart, kompromisszumok nélkül, de nem kell a görbe tükörbe néznem, hogy tudjam: mardossa a megannyi lezáratlan mű, még akkor is, ha közben valami másban is képes volt nagyszerűt alkotni. Mindezt egy olyan önpusztítás utóhatásaként, ami nekem nem kenyerem – mondjon bárki bármit –, még ha nem is vitathatom, hogy apró csodák teremnek a nyomában.

In vino veritas. Vagy ahogy ő mondta egy régi videóinterjúban:

“You have to go into it thinking that you want to do something that in 20 years’ time could be considered good.”

Ez sikerült, nem kérdés. Gyönyörű, amit csinál. Amit csinált? Egy ilyen emberre nincs szívem kitenni a múlt idő jelét, amíg lélegzik. De nem tudom, kapunk-e még belőle bármit, mielőtt elviszik a dühödt angyalok.

Olvass bele a könyvembe

Az irodalom jegyzéke

Rob Dougan-interjúk és portrék

Margaret Rand, “Robert Dougan: Something not sensible” The World of Fine Wine, 2025. október 14. https://worldoffinewine.com/news-features/robert-dougan-la-peira

Innen idézünk:

• “I used to write terrible music, all electronic. It was shared with another person, also doing crimes against good taste.”

• “[I] started doing things I quite liked.”

• “At school in Australia my heroes were bushrangers, crucified saints, martyrs...”

• “I’m not a very good musician, and it’s very hard when you have a wine domaine that takes up all the money...”

• “I don’t want anything to change, ever. I believe change is a failure of nerve.”

• “Ever since then, my life has been destroyed; it’s been a life of suffering...”

Corney & Barrow’s Behind the Label: La Pèira 2023. október 5. (Dougan a borvidékről és az ausztrál gyermekkortól a Languedocig vezető útról.)

Warner Bros. Records promóciós interjú

Innen idézünk:

• “You have to go into it thinking that you want to do something that in 20 years’ time could be considered good.”

Korabeli kritikák

John Aizlewood, “Rob Dougan: Furious Angels” The Guardian, 2002. június 28. (négycsillagos kritika) https://www.theguardian.com/music/2002/jun/28/popandrock.artsfeatures2

Innen idézünk:

• “This behemoth is dominated by growly vocals, apocalyptic lyrics inspired by Jean Cocteau and Yasunari Kawabata, and swirling orchestration.”

Will Hodgkinson, “Sick of dance music” The Guardian, 2003. augusztus 29. https://www.theguardian.com/music/2003/aug/29/1

Innen idézünk:

• “an epic work of panoramic genius or a gargantuan monument to his ego, with strings”

Saját szövegek

Rob Dougan, “Sleeve Notes for Universal Music’s Compilation, Clubbed to Death” robdougan.com, 2015. ősz (eredetiben már nem elérhető) https://web.archive.org/web/20170719105723/http://www.robdougan.com/rob-dougans-sleeve-notes-for-universal-musics-compilation-clubbed-to-death/

Innen idézünk:

• “A confession: I was working in a jeans store on the King’s Road in the early 1990s. Before that I was a dishwasher (sacked), a waiter (sacked) and a bakery cashier (sacked).”

• A Hoxton Square-i visszaemlékezés: “By 1995, I’d moved into a sort of wood and glass shack...”

22nd Sunday in Ordinary Time Sessions — kísérőszöveg 2015, robdougan.com / Gumroad / Engard Ltd https://www.discogs.com/release/6998468-Rob-Dougan-The-22nd-Sunday-In-Ordinary-Time-Sessions

Innen idézünk:

• “Circumstance – and circumstances – (both fell and clutch) meant that there was never the money, nor the peace, nor time to record... it’s possible to be so precious about following up something you held dear yourself, that you can lose your way, or take too long, or run out of steam. So this was a chance to release something before that happened.”

From Paper to Performance 2016-tól, subscribe.robdougan.com (előfizetéses videósorozat, ma már nem elérhető)

Innen idézünk:

• “It took me about a year to write the words to this song. And then, in about five minutes, it was all finished. Before that, I couldn’t write anything.” (a Nothing at All-ról)

Diszkográfia

Furious Angels (album) — Cheeky Records, 2002 Az esszében: a Furious Angels, Left Me For Dead, Speed Me Towards Death, Nothing at All, Drinking Song hivatkozásai; a Drinking Song dalszövegrészlete

22nd Sunday in Ordinary Time Sessions (EP) — Engard Ltd, 2015 Az esszében: az EP-re mint az Opening Trilogy első darabjára való hivatkozás

Misc. Sessions (EP) — Engard Ltd, 2016 Az esszében: a Miscellaneous, Undone by London, Open Sore, She’s Leaving hivatkozásai és dalszövegrészletei

The Life of the World to Come (EP) — Engard Ltd, 2019 Az esszében: a címadó dal és az And Then I Think of You dalszövegrészletei; a Beautiful Things hivatkozása (Leslie Bricusse 1967-es Doctor Dolittle-musicaljéből)

Furious Angels (First Mix) — YouTube-on közzétéve, 2021. december 24.

Borászati hivatkozás

Wine Advocate — La Pèira 2009-es évjárat, a Languedoc-Roussillon valaha legmagasabbra értékelt bora (hírügynökségi archívum, eredetiben már nem elérhető): https://web.archive.org/web/20130324101631/http://multivu.prnewswire.com/mnr/prne/lapeira/52135/

A feltámadt zombi latin nyelv esete Köln utcáival. Kettővel Monty Pythonabb a Szivárványpitypangnál, ajánlom szerettel figyelmetekbe.

Defenestration Magazine XX.III - Horribile dictu

“Baron von Blütvinnich’s manic cackles echoed through the halls of his ancestral home as the cathedral bell struck midnight. A bolt of lightning hit the manor’s ornate dome just as the clangs faded away, exactly as he had planned it.”

Jó szórakozást :)

Olvass bele a Szivárványpitypangba

Hogy miről szól a Fagyis bácsi? Bevallom őszintén, én sem tudom. Kivétel a kötet novellái között abból a szempontból, hogy itt szabad asszociációkra, a lázas kislány gondolatainak furcsa csapongására hagyatkoztam. Hagytam, vigyenek minket a gondolatai, amerre szeretnének.

Azért persze van miről mesélnem. A kiindulópont itt is egy banális „mi lenne, ha” volt, egy banális hétköznapiság által megmozgatott emlék. Ebben az esetben ez egy kifli.hu-s rendelésleadást jelentett, ami bevillantott egy emléket tizenöt évvel ezelőttről: a panelházi mindennapokba felhallatszó hangosbeszélőt valami maszek zöldségessel. Figyelem, figyelem, hölgyek, urak, figyelem... mézédes málnát hoztam...

Milyen autóval járhatott? Milyen ember lehetett? Vajon megvan még? Meglehet még egyáltalán, a világnak ennyi változása közepette? Sosem vásároltunk tőle. Nem ismertem, nem tudtam, hogy néz ki, csak a hangját hallottam, annak is csak ezt a torz kiadását. Gondolatban ledöftem hát gombostűvel valakit egy magas panelház tetejébe, aki valami hasonlót hall odalent, de sosem találkozhat vele, mozdulni nem tud... valamiért.

Elveszett, gyenge, legyen hát gyerek. Legyen hát fagyi, amiről hall. Talán beteg. Lázas. És olyan biankó csekket adtam magamnak, amit nem szoktam: hagytam pörögni a szabad képzettársításokat. Nem számított, ha nincs értelmük, hiszen a narrátorunk beteg. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem szeretek a valóságból lopkodni (csalásnak érzem, az író alkosson olyat, ami még nem volt) de itt azt is engedélyeztem magamnak, hogy saját élményanyagomból vételezzek. Ilyen érzéseim, ilyen betegségem nem volt – kislány sem voltam soha – de a sokadik emeleti panellakás, a közelben a parkkal, alapvetően valós. Nem kell nagy ugrás, hogy a Katica park helyére behelyettesítse a figyelmes olvasó, merrefelé töltöttem gyerekkorom egy részét.

A trillázós dalocskában felfedezett szomorúságról azt hittem, hogy csak az én becsípődésem volt csupán, de a béták nyomán megtudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen. Hogy tényleg van valami szívfacsaró azokban a magas hangokban, főleg, ha gyerek vagy még.

Szóval, hogy szerkeszt az ember egy ilyen, lázas, szándékosan logikátlan szövegfolyamot, ami elsősorban a szívek mélyén lévő húrokat próbálja pengetni? Két kicsi, de fontos változtatást eszközöltem az első vázlat után.

Először: formálisan is kislánnyá tettem főhősünket. Ez egyébként egy hasznos, aljas haszna a novellák alcímeinek: a törzsszöveghez nem is kellett hozzányúlnom ehhez. A „meseolvasás élménye felnőtteknek” keretezés mellett nagyon jól prime-ol minden egyes alcím az aktuális történetre. Segít nekem, hogy megadjam a játékszabályokat. Itt, egy beteg gyermek belső monológjában, ahol szétfolyik a valóság, kihívás lett volna természetes módon kiemelni, ki ő, mi ő pontosan.

Elsőre explicit módon kisfiúnak írtam, mert nyilván az volt a zsigeri gondolatfolyamom, de értékes változtatásnak tűnt volna a csere. Úgy teszteltettem hát a szöveget bétaolvasókkal, hogy leszedtem az alcímet: a nagy többség kislányként azonosította be a narrátort, rásegítésként éltem hát meg az átírást, nem bűvésztrükknek.

A második: múlt időből jelen időbe tettem át a narráció egyes részeit a szöveg elején. Ez egyből ad a történetnek még egy löket bizonytalanságot – nincs meg a nyugalom, hogy a kislány utólag meséli el, miután már túl van mindenen. Belekeveredik a pillanatnyi valóság.

(Egész nagyfiú voltam már akkor → Egész nagylány vagyok már; jól éreztem magam egyedül → jól érzem magam egyedül; Kemény egy kutyának kellett lenni a lenti parkban, hogy felhallatszon az ugatása → Komoly egy kutyának kellett lenned, hogy felhallatszon az ugatásod a lenti parkból.)

Pár hasonló kis mondatszintű finomítást eszközöltem még, és már készen is voltam. Nem rossz ahhoz képest, hogy a kötet bizonyos novelláin két éven át szenvedtem!

Ha a szöveg megengedi, szeretem egy nagy, enumeratív, sokszorosan halmozott dagálymondattal felkorbácsolni az érzelmi tetőpontot a szöveg végén. Az év bötűje ennek is egy szándékosan szélsőséges formája a kötetben, de az sokkal tudatosabban szerkesztett. A Fagyis bácsit záró lázasan kapkodó szövegfolyam ugyan nem egyetlen mondat formálisan, de a ritmusa nem áll messze tőle. Ez is teljes természetességgel jött ki belőlem a szokásosnál szabadabb írásfolyamat során, és a végső verzióban egyetlen, apró változtatást eszközöltem csupán: apa nehéz kezét éreztem a homlokomon. Súlyos, értékes szó. Hasznos hozzátétel.

Úgyhogy ez az egyetlen írás a kötetben, amire őszintén mondhatom, hogy fogalmam sincs, mit írtam. Volt bétám, aki azt mondta, sajnos sejtette, mi lesz a vége. Jó neki! Én még most sem tudom pontosan. Pedig sokat gondolkodtam rajta. Totalitárius világ, erőszaktétel, halál, lázas betegség? Mindet megláthatod benne, persze.

Mint a Halasztott halálok esetén, itt is felvillant egy utólagos kép bennem – valami, ami inspirált, de nem is tudtam róla. (Ezért is tanulságos ez az esszésorozat, hiszen ez sem a szerkesztés, sem a publikáció folyamatában nem jutott el a tudatomig – csak most, ahogy gondolkodom rajta, mire is gondolt a szerző egyáltalán. Lám, újabb adatpont, hogy néha ő maga sem tudja, hiába dolgozik nagy-nagy tudatossággal.) Mostanában libbent felszínre A rémkirály emléke, talán valami gimnáziumi énekóráról.

Megfog, nem ereszt a rémkirály. De mit ígér suttogva a fagyis bácsi? Ezt csak a kislány tudhatja – még én magam sem.

szivarvanypitypang.hu

Kicsit megállok most örülni, aztán megnézzük, mire gondolt a szerző a Fagyis bácsival.

Szivárványpitypang

Megnézem a könyvet

13 perc, tökéletes kóstoló a kötetből.

El is olvashatod a teljes novellát:

Érdekel a könyv

Miért írjak én előszót Kelemen Lucinak? Hiszen nem is ismerem… és most nem képletesen értem, meg filozofikusan, hogy kiről mondhatjuk el, hogy igazán ismerjük – hanem úgy egyáltalán – én őt tényleg nem ismerem! Mikor ezt írom, még csak nem is találkoztunk soha. E-mailben keresett meg, utána megnézegettem a képeit a neten, és az egyikre rábökve elhatároztam, hogy szerintem így néz ki. Nekem az a kép Kelemen Luci, meg ez a novelláskötet.

Elolvastam belőle kettőt, mielőtt igent mondtam. Az egyik egy angyalról szólt, a másik egy fogorvosról. Ég és föld, mondhatni. De engem megfogott. Az angyalok a szívem csücskei, érdekesek, félelmetesek, gyönyörűek és – hitem szerint – nagyon is valóságosak. A fogorvosok meg a szívem másik csücskei. Életem legeslegelső novellája egy fogorvosos krimi volt, az ember meg sosem felejti el az elsőt, ugye. Szóval Luci nálam kapásból beletrafált, még ha mást is gondolunk az angyalokról, és fogorvosban sem ugyanaz a zsánerünk, azt hiszem. De kedvem lett a többit is elolvasni.

Azt először nem értettem, hogy miért ír egy csomó olyan dologról, ami engem is nagyon érdekel. Beszélgettünk már? Annyi a közös elem, mintha dolgoztunk volna már együtt valamiben, és közben ötletelgettünk… Úristen, igazából ismerjük egymást, és azért kért meg, mint régi jó ismerőst, mint megbízható barátot? Lehet, hogy mi jóban vagyunk, csak elfelejtettem? Nem, nem, megnyugtatom magam, hogy ez nem lehet, de mostanra Luci történetei kezdik átszőni az elmémet, és ez a szcenárió nála akár meg is történhetne. Hogy például a fiú, aki elfelejti, hogy barátnője van, és végül felszedi ugyanőt egy buliban… nekem ez most érzésre egy kelemenlucis csavar, de ennél ő jobbakat ír.

Általában érzékeny vagy sérült, vagy kicsit kicsi emberekről, akik többek akarnak lenni. Nagyobbak. Felnőttek. Királyok. Keresztapák. Akik aztán megnyerik az élet sorsjegyét. Vagy feljutnak a mennybe. Vagy csak sikerül venni egy doboz cigit, hogy ne cikizzék tovább a haverok. Emberek (és medvék), akik csak boldogak akarnak lenni. És vágyakoznak. Vágyakoznak arra, hogy máshol legyenek. Egy másik helyen. Egy másik világban.

Mert szerinted ez itt most rossz? – kérdezem Lucitól. Vagy csak amit kitalálunk, az jobb? Ezért álmodozol annyit? Ezért írtad le ezeket a történeteket? Menekülsz innen vagy csak nagyon vágyódsz oda? De talán mindegy is… magamban sem tudom ezt eldönteni soha.

Fantáziálni jó. Örömet ad. Felemel. Megvigasztal. Hogy az apám nem is gyarló ember, hanem a világ legnagyobb titkát cipelő névtelen hős, aki a jelentéktelenségével is csak engem véd. És a pofon is csak álca. A középszerű élet megtévesztés. Mert a valóság nem ez, amit látunk, hanem az igazi, az annyira nagyszerű, hogy el sem bírnánk viselni.

Luci világában jó elveszni. Sok az ötlet, izgalmasak a formák, rengeteg a kedves részlet, még több az eltemetett fájdalom. A nyaralni igyekvő család, aki a gyorsítósávba sorol, hogy egyszer úgy igazán leérjenek a Balatonra, még ha ez anyagi csőd is lesz egyben. A vallásos medve-vendetta, ami csak elsőre tűnik játékosnak, mert keményebb, mint a szicíliai maffia, hiszen a méz nem játék. És persze a történet a befejezetlenül maradt világról, befejezetlen szavakkal. Befejezetlenü

Ha sorban olvastam volna, talán hamarabb rájövök, de így majdnem a végéig kellett várnom a címadó novelláig, hogy rájöjjek, mi a közös bennünk, hogy mi vonz annyira, ami húz egyre beljebb, és még lapozok, és még mindig lapozok… és aztán ott van: a varázsdarázs! Persze, hogy az, most már értem, őt is megcsípte, annyira egyértelmű! Az első e-mailjében valami interjút emlegetett, hogy amiatt gondolt rám így ismeretlenül, és most vissza kellene keresnem abban a képeket, hogy valamelyik fotón látszik-e a csípés helye a karomon… mert ő tuti kiszúrta. Meglátta, és tudta, hogy én kellek neki. Hogy mi egyformák vagyunk. Máshonnan jövünk (gondolom), tök másban vagyunk (feltételezem), de ugyanaz formált minket álmodozóvá. Azt írja a szakirodalom, hogy akit megcsíp a varázsdarázs, annak gyerekes gondolatai támadnak. Gyermekivé válik. Szeretethullámai lesznek. Kedvesebb lesz. Így lett a farkasból is kutya sok ezer évvel ezelőtt, állítólag. Hagyni kell, nem piszkálni, akkor lelohad a duzzanat, elmúlik a hatás.

Az enyém viszont igencsak viszket, rengeteget vakarom, belenyomom a körmömet, hogy csillapodjon, de egyre csak folynak ki belőle a színek, gondolom, ez már így marad.

Lefogadom, hogy Luci sem hagyja békén a sajátját.

Madarász Isti

Olvass bele a könyvbe

A teljes könyvet itt nézheted meg

Nyár volt. Fáztam. A nagy hálószobában feküdtem. Árnyékok mindenütt. Anya körbepakolt párnákkal meg könyvekkel a hatalmas ágyon, ahol Apával aludtak, aztán elhúzta a vastag, fekete vászonfüggönyt, aggódó gyógypuszit nyomott a homlokomra, és elindult dolgozni. Ne haragudjanak rá. Már otthon lehetett engem hagyni. Egész nagylány vagyok már. Különben is, jól érzem magam egyedül.

Csend volt. Olyan hetedik emeleti csend. Komoly egy kutyának kellett lenned, hogy felhallatszon az ugatásod a lenti parkból. A sok-sok magas ház olyan volt, mint egy útvesztő, könnyű volt eltévedni hazafelé. Ha innen néztem le, volt értelme az utcáknak, de odalent valahogy minden olyan egyforma. Szürke beton mindenütt. A hetedik emeleti csendnek persze része volt a radiátor recsegése meg a fölöttünk lakó barátságtalan néni kopogása, ahogy egyre csak járta a köröket a nagy botjával a kis lakásban, de az ilyesmit már úgyse veszi észre az ember pár év után, különösen, amikor beteg.

Sosem láttam még világosban ezt a szobát. Szemem előtt lassan úszkált fel-alá a függöny mögötti fényfolt. Hol homályosabb volt, hol élesebb. A kopott kis fekete éjjeliszekrényen víz, tea, gyógyszer sorakozott. Valami régi, kedves mese után turkáltam a könyvhalomban. Anyáék ágya volt ez, unalmas, szürke lepedővel és nagy, kék takaróval, amin nem volt semmi rajz.

Hallgasd meg a novellát Ács Petra színművésznő előadásában:

Egyszer volt, hol nem... betűztem magamban. Olyan voltam, mint a didergő király. A háziorvosbácsi, szúrós szemű, de titokban kedves, azt mondta telefonon Apának, hogy feküdjek két napot így – a nagy ágyban, vastag takaróban, körülöttem sok könyvvel, vízzel, teával és gyógyszerrel a közelben –, és ha utána sem lesz jobb, akkor mindenképpen vigyenek be hozzá.

Ez egy olyan megnyugtató felnőttmondat volt. Órarend. Betegségrend. Addig sem kell iskolába menni.

Telt-múlt az idő, így írják a mesekönyvekben is. Biztos elaludtam picit, mert nem emlékszem, mi volt a sorok között. Nem tudom, hogyan jutottam el egyik oroszlánról a másikra. Érdekes érzés lehetett. Mintha kétféle kirakóst kevertek volna össze a fejemben. Furák voltak a képek.

És akkor meghallottam.

Odalent, a földszint mélyén, a kutyasétáltatós park mellett a betonon kettőt tülkölt a nagy, fehér kocsi, aztán a recsegős hangszóróból megszólalt a jó kis dalocska. Trillázós és kedves, mint mindig, a magasba száll, aztán visszapottyan. Csilingelős volt, vidám, de nekem mégis olyan szomorkás volt, és néha, amikor nagyon érzékenyen éreztem magam, sírósra állt a szám tőle.

Aztán jött még egy kis recsegés, és a fagyis bácsi hangja hangzott fel, ahogy szokott. „Mézédes málnát hoztam” – visszhangoztak a szép szavak a nagy, szürke házak között. „Csodálatos csokoládé, varázslatos vanília!”

„…lia, lia, lia!”

„Fantasztikus tejszínhab és igazán szuper szörpök! Gyertek, gyertek, gyerekek, kell, hogy kicsit örüljetek! Jár nektek egy igazán finom fagyi!”

„…agyi, agyi, agyi!”

Megdobbant a szívem, ahogy mindig, amikor meghallottam a fagyis bácsi hangját, és olyan szívesen ettem volna egy jó fagyit! Szinte éreztem az édes illatot. De hát nem lehetett, beteg voltam, és Anya meg Apa nincsenek itt. Ha sokat kérleltem őket, elsőre mindig nemet mondtak, de aztán később, valamikor délután, mikor visszatért a fagyis bácsi, újra megszólalt a csilingelős zene, nálam meg kinyílt a könnycsap, mert olyan szomorú volt az a vidámnak szánt kis dalocska, akkor levittek egy jót fagyizni. Olyankor már kicsit olvadtabb volt a bácsi portékája, és néhány doboz üresen üldögélt a nagy, fehér kocsi szélén, de mindig örült, hogy jövünk, és néha-néha adott egy plusz gombócot is, mert olyan barátságos volt. Mindig fehér inget viselt, mindig volt rajta pár folt, és mindig tompán zöld volt a szeme. Olyan bajuszkája volt, mint amiket én szoktam rajzolni a képregényszereplők orra alá: két kunkori vonal. Haja nem volt. Egyszerű alakú ember ez a fagyis bácsi. Biztosan le tudnám rajzolni az egészet, nem csak a bajuszkáját.

Most itt, a takaró alatt remegve és köhögve, igazából nem is kívántam a fagyit. Délután talán jobban leszek, talán Anya meg Apa is időben hazaér, és akkor majd megkérhetem őket, hogy menjünk le, hiszen a fagyis bácsi is biztosan örülne! És ők is örülnének, hogy már jobban vagyok, és fagyira vágyom, és minden megy tovább úgy, ahogy szokott, és nem kell befektetniük a nagy hálószobába, ahol mindig olyan sötét van. Átmásztam az ágy szélére, kitapogattam a gyógyszereket az éjjeliszekrény szélén, és elaludtam megint.

A fényfolt kisebb volt és alacsonyabb, amikor újra kinyitottam a szemem. Nem fáztam, de fáradt voltam. A mesekönyvekhez fordultam, de úgy sem tudtam elolvasni semmit, ha kiböktem az orrommal a sorokat. Száraz volt a szám. Nyár van. Játszani kéne.

Miért kéne iskolába menni, ha nyár van?

Sírhatnékom támadt, valami szorongatni kezdte a torkomat, és nem értettem, miért, amíg rá nem jöttem, hogy újra a fagyis bácsi csilingelős, vidám, mégis szomorkás kis dalocskáját hallom. Már biztosan délután van. Anya meg Apa hamarosan hazaér. De valami más volt, mint mindig, kicsit sötétebb: mintha a fagyis bácsi kis dalocskája a szokásosnál is szomorúbban zengett volna abból a recsegős hangszóróból. Aztán megszólalt.

„Gyerekek, gyerekek, gyerekek…”

„…ekek…ekek…ekek…”

Tágra nyílt a szemem. Néha cuki citrom, nagyszerű narancs vagy csengő barack volt a fagyi, amit hozott, de sosem kezdte így, velünk. Mi lehet most vele?

„Miért nem jöttök, gyerekek? Gyönyörű, nyári nap van, és itt olvad a sok szép fagyi, nagy kár lenne mind kidobni! Hol vagytok, ti kis kedvesek? Jár nekünk, hogy jót egyetek! Gyertek, gyertek, gyerekek, kell, hogy kicsit örülhessek…”

„…essek…essek…essek…”

Félelem szaladgált fel-alá a hasamban. Hát eltűnt volna az összes gyerek a világon, hogy senki nem kért a fagyis bácsi fagyijából? Vagy mindenki más is beteg lenne talán? Olyan szigorú lenne minden Apa meg minden Anya mindenütt, hogy nem, nem és nem, hiába könyörögsz, mars fürdeni, nincs több édesség? Vagy a szülők tűntek el, és mindenki sötét szobákban fekszik, várva, hogy hasson a gyógypuszi?

Elszabadult az iskolaszörny és mindenhol, mindig, mindenkire rávetette magát, és soha, senkit nem enged már ki a markaiból?

Nem tudtam mit gondolni. Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam mit érezni. A tea jéghideg volt és fekete. De azért finom.

Mesékről álmodtam, azt hiszem. És akkor megint olyan történt, ami még soha. Kinyitottam a szemem, és harmadjára is hallottam a fagyis bácsi szomorú kis dalocskáját, most közvetlen közelről, mintha egészen a kutyasétáltatós parkból szólt volna, vagy akár a nyolcadik emeletről, a barátságtalan néni kanapéjának a szélén imbolyogva.

Hallottam a szokásos recsegést, aztán valami mást. A fagyis bácsi köhögött. Nagyon csúnyán köhögött. Nem. Sírt. Nagyon szomorúan sírt. Bele a vakvilágba, nem zavarta, hogy mindannyian halljuk, vagy talán azért csinálta, mert igen.

A fényfolt egyre zsugorodott a függöny szélén, aztán teljesen el is tűnt. Beesteledett, de a fagyis bácsi még mindig sírdogált mellettem. Aztán végül, most, hogy már sötét lett, hallottam, ahogy remegő szájjal két-három nagy levegőt vesz, próbál megnyugodni, ahogy én szoktam, amikor ráz a szomorúság, csak neki sikerült, ahogy nekem nem szokott, aztán így szól, nekem és az összes többi gyereknek a Katica park nagy, szürke házaiban:

„Gyertek, gyertek, gyerekek, mert mindörökre elvihetnek…”

Aztán csend. Csak a motorbőgés, kicsit később. Úgy sajnáltam szegényt! Annyira szerettem volna kimászni az ágyból, az ablakhoz szaladni, kitárni nagyra, hangos kutyaként csaholni, kiabálni le, hogy elmondjam a fagyis bácsinak, én mennék, csak nem tudok, van még zsebpénzem, épp elég sok-sok fagyira, csak várjon, mert meg kell gyógyulnom, és se Anya, se Apa nincs itthon! De mozdulni sem bírtam. A takarók gonosz faágakként fogtak le, alig kaptam levegőt, nagyon-nagyon fáztam, és csak hallgatni tudtam, ahogy a fagyis bácsi megint lejátssza a kis dalocskát, ami szomorú volt, olyan igazán nagyon szomorú, és csak ment-ment. Köröket tett, hallottam, újra meg újra, és a trilla sosem állt meg, és már én is sírtam, mert sajnáltam magamat és a fagyis bácsit, hogy olyan messze vagyunk egymástól, és mert egyszer elolvad minden. És egyre halkabb lett, de egyre csak trillázott, trillázott, ahogy egyre nagyobb köröket tett a kocsijával, egyre távolabb tőlem, de már nem beszélt, csak dalolt, egyre csak dalolt. És ekkor már biztos voltam benne, hogy amikor magasra száll a kis dalocska, az igazából a fagyis bácsi sírása, és amikor visszapottyan a mélybe, az az ő nagy köhögése, ahogy alig kap levegőt. És egyre csak halkult a sírás meg a köhögés, és miért hagytuk elveszni a mézédes málnát, és ma mindenki olyan bús – sír – köhög – sír – köhög – sír – egyre halkabban és halkabban, és a takaróágak finoman felfektettek a bánatfüzérre, lágyan elringattak, talán Apa nehéz kezét éreztem a homlokomon, és a fagyis bácsi szomorúsága észrevétlen átcsempészett engem egy gyógyító, mély álomba.

szivarvanypitypang.hu

A Financiális hüpszikével ellentétben (ami könnyű szülés volt), a Halasztott halálok több év munkája, és az első verziója még angolul íródott. Mint a legtöbb írásom, ez is visszavezethető egyetlen konkrét „mi lenne, ha” csíra-gondolatra: ebben az esetben az, amit a történet elején a narrátorunk feszeget: mi lenne, ha a világ teremtőjének lenne writer’s block-ja?

Érdekes módon a Gyökér-kezelés fogorvosának is volt egyszer egy eszmefuttatása arról, mennyire nevetséges lenne, ha a maga szakmájában ő is nyaf-nyaf-nyafogna egyet a munkanap közepén, hogy hát pedig ő nem bírja a kezébe venni a fúrót. Az is angolul indult, hasonló időszakban – úgy látszik, 2021-2022 környékén ez foglalkoztatott.

Az első magyar átültetési kísérlet 2023 márciusi, és akkor még Teremtői váls volt a címe – nem sokkal a kézirat véglegesítéséig az is maradt. Mivel a Szivárványpitypang több története is perecbe csomózza a magyar nyelvet, ez már eggyel több címbeli trükk volt a kelleténél, ráadásul a béta-tapasztalatok nyomán egész egyszerűen nem jött át.

Szándékosan nevezem átültetésnek, nem fordításnak, amit csináltam: a magyar nyelv agglutináló jellege (az, hogy a ragokat és toldalékokat ráragasztjuk az alapszóra) teljesen más ritmikával jár, mint az angol – jobban csavarható, nehezebben törhető, és ilyenkor mindig jobb szívvel engedem el a szószerintiséget, mint a szöveg dallamát.

A szavak, mondatok, világesemények befejezetlensége remekül működik angolul is, és a főbb koncepció voltaképpen érintetlen maradt a végleges verzióig. (A „temporary existential inertia”-ból csinált “ideiglenes időtlenség”-ért nagy vállveregetést adtam magamnak akkor, és ezt továbbra is indokoltnak érzem.)

Érdekes volt visszanézni ezt az angol eredetit: a narratíva szinte teljesen megegyezik a végső kiadással, de sok apróság változott. Nem véletlen, hogy van egy Maker’s block_killyourdarlings.docx a mappában, ahol a történet elejét csúfító maratoni filozofikus elmélkedés nagyját eltávolítottam. Vagy legalábbis szerencsésebb helyre tettem át, ami túlélte az irtást.

Elsősorban a nevek és a helyek változtak. A két világháború (világháb?) közti Anglia magától értetődően adta magát nekem már a legelején, Gyilkosság a paplakban, és hasonlók, a kis települések pletykafészkei. Pittle-on-the-Ma, elsőre csak Pittle-on-Ma, már a magyar kiadásban jelent meg. Helg először Wilm volt, de a ragozás (Wilmre? Vagy -ra, hiszen Vilmára?) meg a magyar kiadás V-je miatt (Vé? Vé mindenütt?) Helg-et csináltam belőle.

Elizab Gran korábban Thoma Loui volt, egy abszurd két évtizedes dallamtapadásnak köszönhetően. Valami általános iskolai spanyol foglalkozásból maradt meg, hogy Toma Luis, mañana es Navidad / Un pan dulce y un poco de vino. Kicsit összezavarónak és potenciálisan nemsemlegesnek éreztem (Loui most Louis vagy Louis, vezetéknév, keresztnév, mi van? Csak akkor zavarjuk össze az olvasót, ha megérdemli) és amúgy is emelt a jelenet humorán, hogy egy szépen kiöltözött hölgyet csináltam a szakértő zombiból. Nem sokkal a változtatás után kiszíneztem-kidomborítottam a vacsorajelenetet – a kacsintás után a húsostálba hulló szemhéj az egyik kedvenc kis pillanatom a könyvből.

Sakkban szokták mondani, hogy ha látsz egy jó lépést, keress egy még jobbat. A korábbi vázlatokban hosszasan időztem az aut-on, az undok fémmasinán, ami főhősünket Londo-ba viszi a sorsdöntő találkozásra – a „háromlábú lovon vágtattam vissza kis falucskámba” sokkal szerencsésebb, dinamikusabb, szórakoztatóbb.

Még egy apróságot szeretnék elmesélni: Umberto Eco írja valahol Az értelmezés határai mélyén, hogy A rózsa nevében kulcsfontosságú szerepet játszó kézirat fizikai leírását egy meglévő, egyedi könyve alapján fogalmazta meg, öntudatlanul. („Egy napon, házi könyvtáram felső polcain keresgélve felfedeztem Arisztotelész Poétikájá-nak egy … kiadását … A kezemben volt a könyv, melyet a regényemben leírtam. Hosszú évek óta ott állt a polcomon.”) Amikor a befejezetlen Ta Maha-t és az uralkodó történetét írtam, egy nagyon konkrét mentális kép lebegett a szemem előtt, de nem tudtam hová tenni. Később, sokkal később jött vissza a precíz emlék, hogy a Tim Burton-féle Charlie és a csokigyár egyik gegje volt, amikor Pondicherry herceg csokoládépalotája elolvad:

Ilyen a mi világunk.

Nagyon szeretem a Halasztott halálokat, talán ebben a novellában a legnagyobbak az ötletek. Hosszú, nehéz munka volt egy emberi dimenziót is adni neki – remélem, sikerült. Alber-t kieresztettem a kertből, hogy kellemetlenkedjen a kocsmában, de narrátorunk belső bizonytalanságát csak a folyamat végén húztam alá kétszer, azzal, hogy felteszi saját, személyes kérdését Elizab Gran-nek: Az én hibám, hogy nem halt meg?

A válasza viszo

szivarvanypitypang.hu

Megnézem a könyvet

Képzelj el egy helyet, ahol éjfélkor tizenkettőt üt az óra, nem ér véget idő előtt a nap, nincs háromnegyed tizenegy órai mise. Ott pap lennék, nem holmi pa, és biztosan komolyabban venne a nyájam, Pittle-on-the-Ma párszáznyi lakóközössége. Ott talán elkerülték a Nagy Háb pusztítását, és nem maradt volna utána ennyi morbid figura, hasonló sorssal, mint Alber, aki két héttel ezelőtt hunyt el, mégis itt maradt velünk.

Az utolsó kenetet mentem feladni neki, amikor nem történt. Tisztességes parasztház volt az övék, magas kőkerítéssel, szépre ácsolt fatetővel, nagy portával, ápolt kerttel mögötte: csak éppen a kémény felső harmada hiányzott, meg a kút teljes kávája, de hát a mi világunkban ez már csak így szokás.

A feleségétől csak egy jeges motyorgást kaptam köszönésképp, amikor beléptem az ajtón. Húsz év házasság után is olyan lenyűgöző jelenség volt, mint annak előtte. Hosszú, szőke haja, ami az esküvőn még a derekát verdeste, ma már a lapockája magasságában ért finom véget. Szép ráncok a szeme alatt, meg egy nagyobb adag düh. Szegény Helg! Oly lelkesen várta a megözvegyülést. Mikor Alber ágynak esett, értem küldött elsőnek. (Az orvosért csak másnap.) Szó nélkül, sietve terelt be a hálószobába. Egy szerény ágy, csupasz falak, egy ingatag ruhásszekrény meg egy aprócska asztalka volt négy néma tanúm odabent.

Hallgasd meg a novellát Tóth András színművész előadásában:

A nagy, vörös függönyök elhúzva. A félhomálytól alig láttam Alber arcát, de nem volt rá szükség. Görcsösen fetrengett az ágyon, sötét váladék borította fekvőhelyét. Nem temetőt idézett a szag – dögkutat. Beszélni már nem bírt. Igyekeztem még időben feloldozni. Sikerült. Épphogy.

Finoman kieresztette utolsó sóhaját, én pedig lecsuktam a szemét. Helgre néztem, és valami vad és szúrós csillogott a tekintetében. Mocorgást hallottam, a csillogás kihunyt, én pedig döbbenten néztem, ahogy volt férje felül az ágyban, tompa tekintettel és haszontalan tüdővel, mégis tudatánál, mintha mi sem történt volna.

– Nahát, ugyanilyen a túlvilág, atyám? – kérdezte hangosan hörögve. Arcán csodálkozás és öröm a félelem helyett, amire számítottam.

– Nem, még nem – sóhajtottam. – Úgy látszik… valami késés adódott.

– Csodálatos! – kiáltott fel. – Már épp elegem volt a beleimből.

Kipattant az ágyból, és az ajtó felé csoszogott. Döbbenten néztem utána. Egyértelműen nem volt életben, és mégis. Olvastam már hozzá hasonlókról, de nincs az a könyv, ami fel tudna készíteni az ilyesmire. Különösen arra, hogy valaki ennyire örül a halálának, ha halasztott volt, ha nem. – Végre befejezhetem a mesterművemet!

– Azt a rohadt kődarabot? – horkant fel Helg mögöttem.

– Hát, semmi földi felelősség nem tart már vissza – morogta Alber tüdőtlenül, még mindig mosolyogva.

Rendeld elő a könyvet (-10%)

A falu lakói évtizedek óta nevetgéltek Alber Smi magnum opusán. Fiatalok voltak még, amikor elhatározta, hogy felesége dicsőségére márványszobrot farag. A hatalmas tömb azóta is ott várta a sorát a hátsókertben, évtizedek óta állva az elemek kínzását, elszíneződötten és mohásan, vésők által érintetlenül. Körülötte évről évre egyre nagyobb lett a gaz, de a kis földút a lakástól a márványig mindig szép és tiszta volt. Láthatóan sokszor megjárta, még ha nem is bírt soha nekifogni a munkának.

Most, mégsem meghalva állandóan a kertecskéjében tett-vett-szaladgált, méricskélt és vázlatolt, hörgött és szuszogott, megszállott módjára tervezgetett – de még mindig nem csinált semmit. Helg boszorkányságnak, dévaj rémnek nevezte volt urát, könyörgött az ördögűzésért, vagy legalább egy ürügyért, hogy elégethesse a mozgó hullát, de nem tudott meggyőzni. Semmi szörnyűséges nem volt ebben: pontosan úgy történt minden, ahogy szétszórt és szeleburdi teremtőnk akarta. A mi világunkban a nyolctizednyi kórista sosem kap a da capo után fine-t, és még a Halál is halogató.

– Ist útjai kifürkészhetetlenek. – Csak ennyit tudtam mondani neki.

Alber Smi ideiglenes időtlensége egyre több kellemetlenséget okozott kis falucskánkban. Azt mondják, a halasztott halál kibogozza az embereket vélt vagy valós társas kötelékeikből, hogy végre úgy fejezhessék ki magukat, ahogy mindig is vágyták, pajzán szerencsejátékosként szórva el kölcsönkapott idejüket. Egyre nehezebb hát elviselni őket.

Amikor még csak a márványtömbje körül hörögcsélt, az nem volt olyan kellemetlen, de időről időre bevette magát a kocsmába, nagy röhögéssel kért egy-két sört, mutogatta mindenkinek, hogy folyik ki egyből mindenféle lyukán, aztán valami lepottyant bőrdarabkájával próbált fizetni, merthogy még soha senki nem látott ilyet, és az már más eset volt. Ilyen és ehhez hasonló eretnekségekkel szórakoztatta magát a hétvégi estéken, aztán visszament a portájára, bevette magát a hátsókertbe, és méregetett tovább, nagyokat szuszogva.

Én mindent megtettem, hogy kis közösségünk továbbra is közülünk valónak érezze őt. Mindig felhoztam prédikációimban, a masszív márványtömböt gyengécske párhuzamként használva a mindennapi élet terheire. Sosem voltam elég jó szónok. Magamat hibáztattam hát, amikor valaki az éj leple alatt egy vödör vörös festékkel rontott neki házuknak, hatalmas DÖGÖLJ M feliratot festve a falra. Szép kis botrány lett belőle. A pletykafészkek gyanúsítottja Helg volt maga, de ő nem is volt a faluban, amikor elkövették az alattomos cselekedetet. Ettől persze csak másról kezdtek el pletykálkodni.

Nekem senki sem gyónt meg semmit.

– Nem számít. Nem érdekel, ki volt. – Alber csak ennyit mondott, amikor meglátogattam. Prudens dolognak tűnt rajta tartani a szemem, elvégre az én kenetem hivatott jobb helyre juttatni őt a túlvilágon, de még mindig itt volt. Teste oszladozott, de nem rohadt, és annyi tisztesség megmaradt benne, hogy felöltözzön. Arca azonban már egyértelműen zöld árnyalatot vett fel, és ez a természetellenesség igazán zavart.

– Vannak a faluban, akiknek nehezére esik, amit a kocsmában csinál, Alber – próbálkoztam.

– Az sem érdekel különösebben – mosolygott rám hasadt ajkával.

A márványtömbre pillantottam. Érintetlen volt. Körülötte megannyi gyűrött, napszítta rajz meg szétszórt szobrászeszközök. Követte a tekintetemet.

– Inspirációra várok, atyám, tudja?

– Helg?

– Gondolom, egy másik pasassal van – vont vállat. – Nem hibáztatom.

Kerestem a megfelelő megfogalmazást. – Történt ilyen korábban is? Azelőtt, hogy…

– Nagyon más a nézőpontom erről, mint magának. Bizonyára érti. – Visszafordult a márványtömbhöz. – Nem véletlenül nem fejeztem be eddig.

– Sajnálom.

– Ne tegye – rázta a fejét. Mondani akart valamit még, de hirtelen megállt. Tompa gombszemeiben megcsillant valami. Az inspiráció. – Tudja, mit, atyám? Kifaragom Afrodit szobrát. A szépség és a szere ógörög istennője. Tökéletes mestermű!

– A felesége?

– Aha. Ki fog akadni – vigyorgott rám halott arcával.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Nem ismertem ezeket az érzéseket. Nyájam ügyes-bajos dolgai miatt a következő hetekben mindig el kellett halasztanom a látogatásaimat. Végül egy viharszürke őszi délutánon tértem vissza hozzájuk. Most Helg volt az, akivel beszélni szerettem volna. Nemrég derült ki, hogy a régi úti zöldséges volt felelős a skarlát festékfeliratért, a felháborodott kváziözvegy pedig ebéd után átsietett az üzletbe, és összeverte a szerencsétlent. Pár napra fogdába tették, a zöldséges meg a kórházban kötött ki.

A harag bűnét a hatóságokra bíztam. Én az ötödik, egyben utolsó, a bujaság miatt kerestem fel. (Úgy tudom, eredetileg lett volna még kettő.) Szorongva léptem át a küszöböt. Alber most is a hátsókertben munkálkodott, egy foltos felöltőben állva az elemek ostromát. Afrodit kezdett kibújni kőkagylójából. A feje már elkészült, igazán gyönyörű lett, alatta két váll és egy kebel kezdett formát ölteni. Kényelmetlen érzéseket keltett bennem. Biccentettem a művésznek és alkotásának, aztán besétáltam a házba.

Helg ugyanazzal a jegességgel fogadott, mint férje halálának napján. Hátra sem fordult, hogy köszöntsön. Valamit vagdosott a konyhában. Ez sem volt nagy helyiség: alig lehetett mozdulni az ódon étkezőasztaltól meg az ormótlan pulttól, ami előtt dolgozgatott. Mögöttem egy kakukkos óra ketyegett. Vajon milyen lehet vacsorát készíteni így, hogy csak ő tud enni a háztartásban? Talán azért hidegültek el egymástól, mert nem született gyermekük? Helg még így, a negyvenes éveiben is fiatalos és életerős volt, már csak az összevert zöldséges tanúsága szerint is.

– Beszélni szeretnék magával.

– Hallgatom, atyám.

– Nem zavarok?

– Akkor nem lenne maradása a konyhámban.

Még mindig nem fordult felém.

Nagy levegőt vettem.

– Csak emlékeztetni szeretném a házasság szentségére…

Szónoki képességeim hiánya fagyos csendfalat emelt közénk. Helg némán vagdosott tovább, míg a végére nem ért a húsdarabnak, aztán odajött hozzám. Kétségbeesés csillogott a szemében.

– Maga nem ért semmit, atyám. Ugyanúgy nem hagyhatok el egy halott férjet, ahogy egy haldoklót sem hagyhatnék. Pária lennék mindenütt. És senki sem tudja megmondani nekem, hogy ez a dögledék, legyen átkozott, meddig marad még itt így, halatlanul! Mit kellene csinálnom, rohadjak meg én is? Csak mert neki nincs jövője, nekem sem lehet jelenem? Olyan sok időt pazaroltam már el…

– Akkor is házasságtörés…

– Az a dolog odakint – sziszegte, késével a kert felé mutatva – egy holttest. Nem lehet megcsalni, már csak azért sem, mert nem lehet vele… tudja.

– Nem tudom. És ez nem így működik. Azt mondja a Bib…

– A Bib nem szól élőhalott férjekről és a dögunalmas hobbijaikról. Találjon nekem valamit, atyám. Bármit. Ha nem hajlandó kiűzni az ördögöt ebből az istentelen húsdarabból, akkor segítsen nyugalomra jutni! Tudnom kell, meddig kell még szenvednem mellette. Nem bírom már sokáig. Nem tudom, mit fogok tenni.

Így ragad el valakit a Gonosz? Amikor fél és szenved és szomorú?

Mindent megígértem neki, bár fogalmam sem volt, hol lelhetnék válaszra. Leveleztem, kutattam, messzi országokból rendeltem vaskos, antik köteteket, hiába. A jelenségről szóló döbbent beszámolókkal nem szokták megvárni a végleges elmúlást, és ha találtam is valamit, az is régi volt, vagy bizonytalan. Az ősz télre váltott, mikor egy hűvös reggelen megjelent a portámon egy fess fiatalember egy közeli falucskából – arca pirospozsgás, szeme kék, két izmos kar, lovaglóláb – és egy frissen kiadott könyvet nyomott a kezembe.

– Közös ismerősünk már nem tud sokáig várni – mondta jelentőségteljesen. Kérem, atyám, találjon ki valamit.

Szerencsére nem tett úgy, mintha beszélgetni akarna.

Ránéztem a bőrkötéses borítóra – A halasztott halottak élete, írta bizonyos Elizab Gran –, és mire felnéztem, már ott sem volt.

Be sem zártam az ajtót, úgy lapoztam fel az előszót. A szerző, aki saját állítása szerint a téma legnagyobb szakértője, hat éve hunyt el szívrohamban, és azóta is szünet nélkül, precízen dokumentálta állapotát, a tudományos irodalomhoz és a liturgikus elemzésekhez egyaránt hozzájárulva, fáradhatatlanul járva az országot előadásaival, hogy közvetlen közelről mutassa be a jelenséget. Úgy tűnt, Alber Smihez hasonlóan ő is a halála után találta meg az élet értelmét.

Egy nagy tudású és nagyképű ember mutatta meg magát a sorok közt, és azt vettem észre, hogy rám virradt, miközben a kötetet bújtam. A reggeli mellett írtam meg neki a levelemet, találkozót kérve. Röviden megírtam Pittle-on-the-Ma nehéz helyzetét, pa-i minőségem korlátait a halasztott halállal szemben, több részletet ígérve, ha személyesen beszélgetünk. Tíz nap múlva jött is a válasz: rendkívül elfoglalt, most Londoba tart hullaház-belsőépítészeti ügyekben, aztán Manchest mélyén fog tárgyalni temető-átrendezési javaslatokról, de ezúton ünnepélyesen meghív egy októ közepi vacsorára.

Hosszú, nehéz hetek voltak ezek. Nyájam tagjai egyre csak várták Alber Smi valódi végóráját. Hiába minden prédikációm, hiába a humanizmus és a tolerancia, volt egy elvárásuk a halott felé, hogy meghaljon. Mi sem változott. Helg továbbra is eljárt a fess fiatalemberhez a közeli falucskába, a rossznyelvek szerint egyre gyakrabban. Alber időről időre elbotladozott a kocsmába, de ideje nagyját azzal töltötte, hogy lassan, de biztosan farigcsálta szobrát, nem törődve sem a folyamatos gyalázkodással, sem a köpködéssel meg a rongálással a portáján, sem azzal, hogy egyre korábban sötétedett. Esténként most már egy hatalmas viharlámpát egyensúlyozva munkálgatta Afrodit egyre szépségesebb alakját, mélyebbre és mélyebbre burkolózva foltos felöltőjébe, miközben a szél utálkozó átkokat fújt be a kertbe.

Sajnáltam.

Ebbe a sajnálatba ringattam magam, mintha csak egy szúrós, régi télikabát lett volna, ahogy végigdöcögtem a hosszú utat a fővárosba abban az undok fémmasinában. Napos volt az idő, mikor elindultam, de már csepergett az eső, amikor kiszálltam a King’s Cro melletti címen, ahol egy nemrég épült, óriási lakás homlokzata fogadott, csupa tégla meg villanyfény.

A bejáratnál Elizab Gran. Bal kezével integetett, jobb kezével bal kezét fogta. Arcán a zöldes szín, amit már jól ismertem. Gyönyörű ruhát öltött: skarlátszínű dressz, sok ékszerrel és indokolatlan magas sarkú cipővel. Ami maradt arcából, az még mindig nagyon szép volt: nemes metszésű orr, vastag, húsos száj, fölöttük kifakult barna szemek. Haja már megőszült, foltokban hiányzott. Udvariaskodás lett volna azt mondani, hogy észre se vettem, hogy halott, de ennyi arcpúder felvitele igazán komoly erőfeszítéssel járhatott, és a próbálkozás méltó volt a dicséretre.

– Fáradjon be, atyám – nyitotta ki nekem az ajtót. – Meg kell bocsátania, kettesben leszünk, korán hazaküldtem a személyzetet. Nem mindenki érti meg, hogy halottaknak jót, vagy semmit.

Udvariasan körbevezetett, gyönyörű festményekre és lenyűgöző könyvszekrényekre hívva fel a figyelmem, de sem szóvirágjai, sem a három különböző parfüm nem tudta elvonni a figyelmemet a belőle áradó dögszagról.

Az első fogást néma csendben fogyasztottuk. Fantasztikus volt a leves, de elképzelésem sem volt, miből készülhetett. Sárgás volt és édeskés. Kanálról kanálra egyre kevésbé tudtam, mit vártam ettől a találkozótól. Gran kisasszony egyre csak lapátolta, lapátolta az ételt, végül egy hangos böffenéssel tért a tárgyra. Felnézett a tányérjából, megbámult, és belekezdett a mondókájába.

– Tehát, atyám. Remélem, nem bánja a kérdést, de igazán kíváncsi vagyok, mit gondol az állapotomról, most, hogy személyesen is találkoztunk. Nagyon más világból jövünk, maga meg én.

– Nos. Nézze, a Bib nem szól az önhöz hasonlókról. Ezért is vagyok itt.

Elmosolyodott. A húsostálhoz nyúlt, nagy csámcsogásba kezdett. Látta a megrökönyödésem.

– Már nem kell félnem a fulladástól – vigyorgott tovább. – Na de mi a válasz?

– Maga és Alber is… nem is tudom, hogy mondjam… olyan lelkesnek tűnik, mint amilyen annak előtte sohasem volt. Ha megbocsátja a feltételezést.

– Ó, egy könyvmoly lelkületű egyházfi! Magának nem kell magyaráznom, hogy a világunk mindig is befejezetlen volt. Egyértelműen ott van a Szentírásban. És mégis, ma már nem úgy élünk, mint Krisz idejében. Hiába a hiányok, mégis állandó a haladás. Érti, mire gondolok? Ott van a Ta Maha, messze Keleten, a híres márványépület a befejezetlen dómmal. A történet szerint egy császár a feleségének emeltette, azt ünneplendő, hogy bár belehalt a tizennegyedik szülésébe, csodás módon aztán mégis megmaradt. Bizonyára el tudja képzelni a helyzetet. A királyi palota többé nem számított, hetven emelet és bútorzat maradt tető és csatornázás nélkül. Sosem fejezték be. Aztán a mauzóleumot sem. Végül persze mégis meghalt az asszony. Ilyen a mi világunk.

A történet egy hatalmas márványtömbre emlékeztetett, ami egy kiskertben várta a sorát.

– Ugyanez a helyzet a halállal, pontosabban a halasztott halálokkal. Ez a jelenség mindig hullámokban érkezik. Minden új járvány, háb, tömeges atrocitás jelentős várólistát jelent. Túl sok lelket kell átcipelni a túlvilágra. Szóval van, akinek elkallódik a meghívója – kacsintott. Szemhéja a húsostálba hullott. Nem vette észre, és udvariatlanságnak éreztem volna szólni.

– Ebben a kontextusban a halottak listája az, ami befejezetlen marad, érti? Ha részletesen utánaolvas a szakirodalomban, egyértelmű csoportokat és csomókat talál. Nekem 1917-ben kellett volna meghalnom. Gyenge voltam, okos is, irodába küldtek, nem pedig a frontra. Így végül a szívem ölt meg a németek helyett. Kér a húsból?

– Nem. Köszönöm. Rossz a gyomrom.

– Az élő lét nehézségei. Lényeg a lényeg, hét évvel később mégis itt vagyok, több ezer sorstársammal együtt, aki a Nagy Háb nagy halálszáma miatt valahogy átperegtünk a szitán.

– És ők… és maguk… mind itt vannak még? Mármint…

– A nem elhunyt halottak? Amennyire tudom, igen. Még nem volt lehetőségem mélyebbre ásni a levéltárban, de az oroszjap háb logikus vizsgálati pontnak tűnik. Persze pontosan tudom, hogy nem mászkálnak körülöttünk szétrohadt csontvázak mondjuk a pestisjárvány idejéből. Előbb-utóbb törlesztjük az adósságunkat. Mégis, a Halálnak egyre több halasztanivalója van. Biztosan egyre nehezebb megtalálni a módot az elmaradások bepótlására. Tudja, hogy sosem élt még több ember a Földön, mint ma? Néha elgondolkodom, hogy vajon egyszer elérhetünk-e egy kritikus haláltömeget, ahol már egyszerűen nincs mód behozni a lemaradást.

– Ez egy kicsit sok nekem – mosolyogtam.

– A legtöbbeknek az szokott lenni.

Bort töltött mindkettőnknek, nem foglalkozott a tiltakozásommal. Odakint villámcsapás, mennydörgés. Egy kortyban lehajtotta a hatalmas pohár tartalmát, azonnal újra is töltötte.

– Most maga jön – böfögte. – Meséljen, mit kell tudni erről az Alber Smiről?

Röviden összefoglaltam az elmúlt pár hónap eseményeit, a gyászoló mégnemözvegy dilemmájával zárva. Aztán mély levegőt vettem, és feltettem a kérdést, amit még az imaszobában sem mertem eddig kimondani. – Az én hibám, hogy nem halt meg? Az utolsó kenet… Előfordulhat, hogy azzal volt valami hiba?

Lassan ingatta a fejét, aztán megint felhajtotta a borát. – Szó sincs róla. Az ilyesmi nem emberi kérdés. Bármennyire szeretnénk azt hinni, nem minden a mi cselekedeteinkről szól.

– Felsőbb hatalom? – néztem a szemébe.

– Ez már a maga asztala, atyám. Nem tudom. Ami az asszonyt illeti, nem tudok szimpatizálni vele. A nem halott halott az nem halott. Különben is, holtan is lehet hasznos egy férfi. Az Egyesült Á keleti részén történt, a polgárháb idején. Egy ezredes, a nevére már nem emlékszem, lovasrohamot indított, és azonnal fejbe lőtték. Vágtázott tovább, mintha mi se történt volna! Az unionisták rettegve futottak szét. Na, most képzeljen el egy ilyen embert az ágyban, ahogy…

Nevetett, egyre hangosabban nevetett, hörögve, egyre jobban hörögve. Valami megakadt a torkán. Azt hittem, nem számít. Aztán a mellkasához kapott. Arcán grimasz, a megtestesült döbbenet. Pohara hangos csattanással landolt a parkettán. Arccal a tányérba dőlt, ami megmaradt belőle. Elsápadtam. A Kaszás megkezdte az őszi aratást. Ez csak egy dolgot jelenthetett.

Háromlábú lovon vágtattam vissza kis falucskámba. A szél egyre erősödött, alig bírtam nyeregben maradni. Semmit sem lehetett látni az esőtől. Olyan elemi erejű volt a vihar, mintha Ist valami nagy lemaradást próbálna behozni vele. Hajnali kettőre értem a település határába, templomom tövébe. Az égszakadás nem hagyott alább, de a félhold valahogy kibukott a felhők közül, ahogy a Smi-portához értem, megvilágítva a vörös M-et a falon. Teljesen egyedül voltam: mintha Pittle-on-the-Ma minden lakója mély álomba merült volna.

Hány halasztott halott lehet a nyájamban, ó, Uram?

Még látszottak a lábnyomok a sárban, a konyhától a kertig. Nagyon frissek lehettek. Leugrottam a lóról, a szegény pára egyből összerogyott a porta küszöbén. Futni próbáltam, majdnem elestem a sárban, ahogy befordultam a sarkon. Hatalmas villám csapott be valahol a régi út környékén, bevilágítva a hátsókertet. Hátrahőköltem a szemem elé táruló rémcsendélettől, és akaratlanul is T-t vetettem.

Vé. Vé mindenütt! A szobor jobb karját tőből törték le, élénkvörös és száradt barna foltok borították a márványtömböt. Az én hibám? Nem tudom. Afrodit és kőfészke finoman ingadozott az őszi szélben, alatta egy összezúzott húshalom, ami egykor a Helg Smi nevet viselte. Aprócska keze, benne a konyhakéssel, vádlón mutatott felém.

Volt férje egy kerti székben ült alkotása mellett, mozdulatlanul. Csukva volt a szeme. Foltos felöltőjét sötét lyukak pettyezték a mellkasa körül, ahol élete párja dühödt kétségbeeséssel döfte halott húsát. Jobb keze ernyedten lógott az oldalán, körbefonva Afrodit letört karját. Még mindig csöpögött róla a vé, apró, vörös tócsát vájva ki a sárban.

A mesterműve. Milyen sebezhetetlennek érezhette magát, csapást csapás után tűrve, saját alkotásával vágva vissza, aztán elrendezve az asszonyi maradványokat a szobor alatt, új művészi mondanivalóval! Halott feleségem, a kudarcot vallott gyilkos. Talán ezt akarta üzenni vele.

Szerencsétlen Alber Smi, szerencsétlen mindannyiunk, hogy ebbe a befejezetlen világba születtünk!

Elmormoltam egy imát. Ekkor nyitotta ki a szemét. Elfogadást láttam bennük, meg valami borzongató hidegséget. Vajon mit érezhetett, mit gondolhatott, amikor agyonverte a feleségét, és ő nem tápászkodott fel? Karnyújtásnyira lehetett csak a Halál, miközben hurcolta a testet és a szobrot.

Az az átkozott, hasadt ajkú mosoly még mindig ott pihent az arcán. Megborzongtam. Megmozdult.

– Ideje meghalni, atyám – sóhajtotta Alber Smi. És így is

Olvass el, hallgass meg még egy novellát a kötetből:

Ha valami szokatlant látok, felcsillan a szemem. (Az a reakcióm, hogy „hú”, nem pedig az, hogy „he?”) Ez a novella a címből indult, meg a benne feszülő éles kontrasztról. A hideg, idegen szakszó és az érthetetlen furcsaság. Hiszen ha nem érted – márpedig Jolánka nem érti – akkor igazán bármi is lehet. Miért ne legyen hát hüpszike, esetleg hopóka, vagy netalántán huppapári?

Rendeld elő a Szivárványpitypangot

Nem emlékszem, mi volt a konkrét trigger-pillanat ehhez a novellához, de látom magamat 2023 őszén, ahogy késő este egy hirtelen inspiráció nyomán leülök a géphez, és nekiugrok Kanalassy Jolánka nagy kalandjának. De azt tudom, hogy a címmel kezdtem, Jolánka skiccével folytattam, és ez a novella relatíve egyszerűen és fájdalommentesen, az elejétől a végéig folydogálva készült. Az eredeti jelenetsorrend módosítatlan maradt: Jolánka megkapta küldetését, útnak indult, aztán megnéztem, mit művel. A lezárásul szolgáló keret, azt hiszem, a karakter megalkotásának pillanatában egyből jött is hozzá.

Hatalmas változtatásokat nem is kapott a történet az első vázlat befejezése után, bár Magdi akkor még Ellus volt (hangyányi Barátok közt befigyel), és pár túlírt bekezdést kiirtottam. Ez a könnyebbik szülések egyike a kötetből.

A hüpszikét és a hopókát pofátlanul lenyúltam a családi szógyártás termékei közül. (Variációk a hupszra, nyilván.) A történet végén elhangzó többi bankfogalom már saját alkotás. A TÖM/FIX/TK25B10M egy pontatlan emléktöredék egy régi Raiffeisen-reklámból, ami 2005 környékén futhatott még a tévében. A rész, ahol Jolánka elmenőben végignéz magán a három különböző tükörben, és három más arc néz vissza rá, egyik kedvenc részem a kötetből.

A konkrét bankfiók beazonosítása szorgalmi házi feladat, és együttérzésem, ha sikerült.

A rossz munkamorálú kislány eredetileg más ruhát viselt és máshogy beszélt, de azt a karaktert – akit egy egyetem elején írt, vonaljegy-vásárlás által ihletett rövid novellámból emeltem át – végül átmozgattam Az introvertált kisördögbe, mert oda jobban illett, Ellus nevével együtt, hiszen ő lett Ella.

Kovács Jonatán tiszteletes A katedrális című regény Jonatánjának köszönheti keresztnevét, idézett mondatát pedig a Szomszédokból csórtam. Pontosabban: egy 2011-es internethumor-gyöngyszemből, ahol Christopher Nolan Eredetére komponálták rá, mint trailer.

Természetesen sosem tudjuk meg, mi az a hüpszike, és a történet végére világos, hogy nem is számít. Idegen és ijesztő, ha Jolánka bőrébe bújsz, ennyi. (Csak egy szót a technikáról: “closed third-person” narrátornak hívják az ilyet, hiszen nem Jolánka E/1 gondolatait halljuk, és van a beszélőnek néhány rajta túlmutató gondolata, de egyértelműen a válla felett ülünk: az ő észrevételei formálják a világot, ő nevezi a biztonsági őrt két lábon álló kétajtós szekrénynek, ő nem érti az idegen nyelvű mondatot a rossz munkamorálú kislány felsőjén.

A Szivárványpitypang sok történetére jellemző, hogy a szereplők – néha szó szerint – másik világból jöttek, ezért máshogy is beszélnek, és nem egészen értik egymást. A keretek talán itt a leghétköznapibbak (hiszen nincs drogdíler jegesmedvénk vagy gyakornok angyalunk), de a kontraszt talán itt a legélesebb a hangok közt. Jó játék volt belebújni a nyelvezeteikbe.

Megnézem a könyvet

***

El is olvashatod a teljes novellát:

Kanalassy Jolánka két dolgot szeretett volna az életben: korai nyugdíjat és aranyos unokákat. Mit értett ő ezekhez az akármicsodákhoz! Eltávozott férje, Palotai Ferenc cirkuszi altábornagy és istállói főtiszt volt a felelős az ilyen blikkfangos dolgokért. Ő találta ki, hogy vegyék meg ezt a szép nagy lakást a belső két szinttel és a négy szobával, neki csak szignóznia kellett a szerződést. Feri okos volt és megfontolt, ó, igen, nagyon okos és nagyon megfontolt. Mondta, hogy épp elég rizikó neki az oroszlán, nem fog ő még svájci frankban is kitettséget vállalni, hát nem az Ecserin vette a közgazdász diplomáját, jó lesz az a fixen magas törlesztő, pont rendben lesz az majd még valamikor!

Sokan kinevették. Ez a svájcifrank-hitelek bedőlése után is így maradt, hiszen a cirkuszban dolgozott, de legalább a lakásügy miatt nem röhögtek már rajta.

A novellát meghallgathatod Csarkó Bettina színművésznő előadásában is a fenti videóban!

Ó, miért hagytál itt korán, Ferenc, Feri, drága szívem, ingatta a fejét Jolánka a LEVELET bámulva. A konyhaasztal másik feléről vizsgálgatta, biztos távolságból, mint ahogy a bizonytalan szavatosságú karalábékkal teszi az ember. Bűzlik, nem bűzlik? Mit kell ezzel csinálni?

Kevés volt az okos ember a családban, és aki az volt, elsősorban azzal csillogtatta meg az okosságát, hogy dobbantott külföldre okosnak lenni. Ferenc ugyebár nincs itt. Fia, Andorka, aki egyre csak húzta az időt meg kerülte a témát, ha az aranyos unokákra terelődött a szó, most éppen egy dél-karolinai energiavállalatnál számolgatott napelemes dolgokat, és évente másfélszer járt haza ünnepelni. Rozália, az a váratlan késői ajándék az élettől, ő meg Londonban mosogatott és énekelgetett, de ha itt, a Rózsadombon mosogatott meg énekelgetett volna, akkor is csak egy vállvonással intézte volna el a pénzintézeti papírkát, kivágva a magas cét, hogy „mamikám, nekem aztán fogalmam sincs az ilyenekről, az érettségit is csak a kedvedért csináltam meg!”

Magdi a szomszédban csak recepteket cserélgetni jó. A fiatal pernahajder az utca végén, aki néha becipeli a zöldségeket az előszobáig, de máskülönben nevetségesen öltözik és flegmán beszélget a mindenféle fiatal lányokkal, akit magával hoz, egyáltalán nem érdemelte ki a bizalmát. Kovács Jonatán tiszteletes pedig, évtizedes ismeretség ide vagy oda, azért mégsem erre való. Ez banki ügy, nem lelki ügy.

Gyerünk, Jolánka, képes vagy rá, biztatgatta magát vízforralás közben. A polgári konyha ragyogott a napfénytől, de ő mégis sötéten érezte magát. Vissza-visszalesegetett a LEVÉL irányába, miközben elkészítette a napi kancsó gyümölcsteát, de még mindig nem mert beleolvasni. A postás is olyan furcsán nézett rá, amikor a kezébe nyomta. Vajon mit gondolhatott? Milyen emberek szoktak LEVELET kapni a banktól, és mit vélelmeznek róluk a kézbesítők?

Pár falatka (nem eléggé édes) eperdzsemes kenyérrel később és a Furcsaságos Rikkancs legújabb számának átlapozgatása után úgy érezte, készen áll a szembesülésre. De előtte azért még kiszaladt a fürdőszobába, kisminkelte magát, felvette szebbik ruháinak egyikét, mellé egy kis párfüm, hozzá némi szemfesték, mert teljes értékű embernek kellett éreznie magát.

Mindeközben a LEVÉL türelmesen várta, hogy visszatérjen hozzá. Vastag volt és vízjegyes. Egy kiégett, fiatal szövegíró és egy őszüléssel birkózó, sosem lángolt jogász munkájának gyümölcse volt a kedves, de határozott, mielőbbi visszajelzést sürgető szövegezés. Hálásak vagyunk, hogy továbbra is ügyfeleink közt tudhatjuk Önt... TÖM/FIX/TK25B10M számú lakáshitelével kapcsolatban írunk Önnek... kérjük, vegye figyelembe, hogy további késlekedése potenciálisan visszafordíthatatlan hüpszikét vonhat maga után.

Jolánka csak nézte, nézte, nyitva felejtett szájjal. A hanyatt eső üveges tót púpját neki már! Mégis honnan kéne neki, egy nógrádi vegyesboltos és egy lecsusszant kisnemes szerelemgyerekének tudnia, mit jelent az, hogy banki hüpszike? Ferenc drága tudná, ha... de nem, nincs idő ilyesmire, tessék összekapni magunkat, előre, harcra, irány a fiók, hogy megmondjuk nekik a magunkét. Hát hogy lehet ilyen bikkfanyelven írni egy másodállásban öregedő hölgynek, aki jelenleg is aktívan olvasgat a magazinban a korai nyugdíjazás lehetőségéről?

Elmenőben végigpillantott magán mindhárom előszobatükörben. A két és fél méter magas, cikornyás vaskeretű, sarkain a két költözés alatt picit megcsorbult nemesvityillói emlékből egy filigrán, szolid lady nézett vissza rá, elegánsan tornyozott ezüstfrizurával. Mellette egy antikolt pácoltfa bézs dolog, valamelyik Palotai rokon webshopos ajándéka, abból egy leendő nagymama vidám, ráncos pillantását kapta el. A harmadikból – szolid négyzet, műanyag kerettel, leértékelés volt az IKEA-ban, régóta zavarta a csupasz fal, akart rá valamit – egy görnyedő néni leskelődött felé.

Nem foglalkozott velük. Ment tovább. Küldetése volt.

***

A bankfiók egy leharcolt pláza hátsó sarkában rejtőzködött az ügyfelek elől. A harminc éve berendezett termek minden sarkából kikopott már a fény és a fafelület. Az alkalmazottak néha dolgoztak, néha beszélgettek, néha beszélgetve dolgoztak, néha dolgozva beszélgettek. Az ügyfélfogadás nem ment hát különösen gyorsan. Történetünk idején még nem találták fel az okossort, így hát Jolánka ott találta magát a sorszámhúzó automata előtt, elveszve a menük és almenük labirintusában. Hamar meg is jelent a Minótaurosz a türelmetlen biztonsági őr személyében, homlokán mély csíkokkal, széles vállán régi zakóval, aki túl sok ilyen bénázást látott már az elmúlt hat évben, semmint, hogy szó nélkül el tudja viselni.

– Milyen ügyben tetszett jönni?

– Nos, nézze fiatalember, nem is tudom pontosan, ma kaptam egy... – Nem bírta kimondani a szót. – Az állt benne, hogy a hitelemmel kapcsolatban, és hogy hüpszike...

Az őr szemöldöke a homlokáig szaladt, hat redőt rajzolva rá. – Hogy mondja? Hüpszike?

– Igen, nem, nem értem pontosan, de igen, ez állt benne, hogy hüpszike lehetősége forog fent, vagy valami ilyesmi, talán nem szó szerint, nem igazán ismerem az ilyeneket...

Jolánka nem értette, miért kap ettől az embertől is olyan furcsa pillantást, mint a postástól alig pár órával ezelőtt.

– A hüpszike, kérem, az egy nagyon komoly dolog – ingatta a fejét a két lábon álló kétajtós szekrény, aztán pár gombnyomással később már a kezébe is nyomta a számozott kutyanyelvet. 976, állt rajta, mellette egy időkód meg a megnyugtatás, hogy a behívás nem a sorszám szerinti sorrendben történik.

Irigykedve nézte a nagyon fontos embereket, akiket a hátsó terem elszeparált tárgyalóinak egyikébe invitáltak egyre-másra, miközben egy negyven vége felé cammogó pasas végtelen lassúsággal próbált megtakarítási számlát nyitni a hétköznapi halandóknak szóló pultok egyikénél. Ez, kérem, ez lenne aztán az élet, amikor azonnal rá kerül a sor, ráadásul nem is akárhogyan, hanem névre szólóan, és nézzed már, az a fiatalasszony még egy csésze kávét is kap, hogy felvitte az isten a dolgát, neki biztos nem írogatnak holmi hüpszikékről!

Sorra jöttek a pittyenések. 672, 129, 793. Mintha csak a lottósorsolást nézné. Ott sem szokták kihúzni a számait. A fittyfirittyért nem hozta magával a Furcsaságos Rikkancsot! Ott volt benne az az izgalmas interjú a kerületi színházigazgatóval, szegről-végről még ismerte is, egy volt osztálytársának a valakijének volt az akárkicsodája, csak nem tudta figyelmesen elolvasni, hiszen hogy is lehetne koncentrálni a kérdésekre meg a válaszokra, amikor ott zsizseg az ember asztalán egy LEVÉL, méghozzá nem is akármilyen, hanem a banki fajtából való...

Zilált gondolatmenetét egy halkan odapisszegett szia szakította félbe.

– Magdi drága – nézett fel csodálkozva. – Hát te meg mit keresel itt?

– Valamit elrontottam a kártyámmal – suttogta oda két puszi után a szomszédja. Jolánka nem tudta nem észrevenni, hogy Magdi kevésbé vette komolyan a bankbamenetelt, mint ő. Kifakult dressz, bokáig futott szem a harisnyán, ráadásul semmi smink? Pedig kráternyi karikák voltak a szeme alatt, és ilyen sápatagon igazán nem szabad emberek közé menni. Ha nem nyilvános helyen lett volna, biztosan kicsusszant volna belőle egy hosszabb cöcögés.

– Mi a gond? – súgta vissza.

– Nem tudom – ingatta a fejét Magdi, ahogy helyet foglalt mellette. – Valami internetes bolt, ami nem működött rendesen. A fiam azt mondta, hogy... – Újabb pittyenés szakította félbe. Mindketten reménykedve néztek fel a kijelzőre, de most is valaki más volt a szerencsés.

– Mindig mondom neked, hogy nem szabad nem a boltban vásárolni!

– Tudom, tudom, sok mindent szoktál mondani. Képzeld, olyan jó lett a tökfőzelék, selymes, sárga... – Újabb pittyenés. Újabb csalódás. – Mindegy. Majd máskor. És téged mi szél hozott ide?

Szégyen és pánik villámlott végig Jolánkán. Nem is a saját hangja jött ki a száján, hanem valami nőietlen mormogás.

– Valami... valami izét írtak... – Pitty. Nem. – Igazából nem teljesen értem. – Pitty. Ez sem. (Pedig milyen jó lenne!) – Ezért jöttem be. – Pitty. A fenébe már! (Még azt se bánná, ha Magdi kerülne sorra, bármilyen igazságtalan is lenne! Akkor nem kellene válaszolni.) – Nem teljesen értem – vallotta be végül kínjában.

– Mit írtak, drága?

– Áh – legyintett. – Biztos semmi fontos. Nyilván minden rendben van. Csak jobb az ilyen furmányságot rendesen tudni.

– Na de mégis, mi az? – hajolt közelebb Magdi, aki hirtelen egyre jobban kezdett egy vérszívó poloskára hasonlítani. Hogy nem vette eddig észre soha?

Gyorsan elmormolt egy fohászt az Úrhoz, de nem jött az újabb pittyenés. Kovács Jonatán tiszteletes mindig morcosan nézett rá, amikor meggyónta ezeket a kis bohócságokat. De hát ha meghallgat minket a Jóisten, miért ne beszélnénk hozzá? Mint amikor Rozáliával beszélget onlájnosan párhetente egyszer.

– Mondjad már! – lökte oldalba Magdi. Milyen méltatlan viselkedés egy ilyen komoly helyen, mint a Moszkva téri bankfiók!

– De ha mondom, hogy nem értem, na! Valami hüpszike. Majd biztos elmagyarázzák.

Kedves szomszédja arcából erre aztán tényleg kifutott a vér minden egyes cseppje. Sose látta még ilyen falfehérnek. Remegő szájjal kért elnézést, és úgy tápászkodott fel mellőle, mintha leprástól menekült volna. Újra belepittyentettek kis valóságukba. Felnéztek a táblára, aztán egymásra, aztán a cetlire a kezükben. Magdi arcán futott végig a megkönnyebbülés. Ő került sorra, hogy a franckarikába bele! Köszönés nélkül szaladt a hármas számú pulthoz, görcsösen szorongatva műanyag szatyrát, magára hagyva Jolánkát egyre rémületesebb gondolataival.

Na, most már aztán igazán mély lélekválságban találta magát! Mi a nyavalya lehet az a hüpszike, ha mindenki, aki hallja, rémüldözős pudinggá változik, és messzire menekül tőle? Még az a biztonsági őr is, másfél mázsa izom minimum megvolt neki, hát az is úgy nézett rá, mintha összement volna a mosásban, amint meghallotta, mit keres itt. Ó, balsors, miért nincs itt Ferenc drága, hogy szembenézzen helyette a pénzintézet hiénáival?

És hopp, mint éjszakában a fény, úgy jött hirtelen a következő pittyenés, dicsőséges és hangyányit hangosabb a többinél, Jolánka legalábbis úgy érezte. Nagy szívdobbanással olvasta le a szentségessé vált számot: kilenc-hét-hat, kilencszázhetvenhat, eljött a pillanat!

A pultnál egy fiatal lány várta, aki már most úgy érezte, hogy kudarcot vallott az életében, de még próbált adni a látszatra, hogy legyen mit enni. Fekete egyenblúza alatt képregényfigurás póló feszült, valami más nyelven írtak rá valamit. Jobbján, a fiókban, ahol nem lehetett látni, egy szamárfüles könyvtári Coelho-kötet várta Jolánka távozását.

– Kzitcsklommibensgíthetek? – hányta ki a szótagokat.

– Szép jó napot kívánok – mondta Jolánka, miközben előhalászta a borítékot régi retiküljéből. Nászajándék volt, még ma is nagyon szép, gondolta, erőt merít belőle. – Ezt kaptam önöktől.

A kislány két ujjal és nulla érdeklődéssel vette el a papírszeletkét. Jolánka fokozódó felháborodással figyelte, ahogy tekintetével végigandalgott a sorokon. Ezeknek a sátánista fiataloknak már a szülei se tudják, mi a hit és a morál – jutott eszébe Kovács Jonatán tiszteletes nagy igazsága a misékről. Aztán látta, ahogy megakad a szeme a hüpszikén. Felnéz. Látja, hogy látja. Nézi, hogy nézi. Kitágul a pupillája. Ilyet még nem blamált.

Érdekel a könyv

– Ne haragudjon, asszonyom, de, ha, izé, azt hiszem, az lesz a legjobb, bocsásson meg, de hívom egy kollégámat – dadogta a rossz munkamorálú kislány. Úgy kecmergett ki a székéből, mintha valami természeti csapás érte volna.

Jolánka próbált bátran bólintani, de a torkában dobogott a szíve. Az ég szerelmére, mi a nyavalya lehet az a hüpszike, ha még ebből az igénytelen libuskából is ki tudott sajtolni egy ilyen hatalmas döbbenethalmot?

Elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát. Barnás sminkfoltok néztek vissza rá a damasztról. Mik is a kezdődő szívroham jelei? Talán érezni vélt valamit a bal karjában. El kéne menni a főorvos úrhoz. Na, most még a szeme is könnyes lett! Másik zsebkendő, a hétköznapi fajta. Enyhe szégyenérzet. Leheletnyi bűntudat.

Mire újra felnézett, ott állt előtte egy öltönyös pasas. Jolánka egyből meglátta benne az egykori pernahajdert, a hátrazselézett hajú pofátlant, aki mindenkin átgázolva jutott el a középszerű középvezetőségig, de mostanra már kegyetlenül kerekedtek a karikák a szeme alatt. Jól látta, hogy egy árnyalatnyi gondterheltség futott át az arcán?

– Üdvözlöm, Föhh vagyok – nyújtotta a kezét Jolánkának, aki csak ennyit hallott a nevéből. – Kérem, kövessen!

Libasorban mentek utána, ő meg a rossz munkamorálú kislány, aki még mindig a kezében szorongatta a LEVELET. Jolánka megkapta, amire vágyott: bekísérték a kulisszák mögé, egyenesen egy csupaüveg tárgyalóba. Kávét nem kapott, de egy pohár vízzel megkínálták. Csak most vette észre, milyen cserepes a szája a rengeteg rúzs alatt.

Föhh, a középvezető végre kikapta a LEVELET a rossz munkamorálú kislány kezéből, és egy határozott pillantással elbocsátotta. (Feltehetően csak a tárgyalóból küldte ki, nem pedig azonnal kirúgta, de az alapján, amit Jolánka látott belőle, az utóbbin se lepődött volna meg.) Ó, ő aztán pörgette az olvasást! Rutinos lustaként ugrotta át a szakzsargon jelentéktelen részeit, és csak két aprót bólintott, amint a lényeghez ért.

– Tessék nekem elmondani, hogy mit tud a hüpszikékről! – nézett fel.

– Hát, tessék elhinni, hogy semmit – tárta szét a kezét Jolánka olyan lendülettel, hogy felborította a vizespoharat. A sminkkel összemaszatolt damaszt zsebkendővel próbálta felitatni, ami kifolyt, és rémülettel nézte az egyre terebélyesedő foltokat.

– A hüpszike nagyon komoly dolog – mondta Föhh, mintha mi sem történt volna. Mintha csak egy sablonszöveget mondott volna fel. – Minden kedves ügyfelünk számára igyekszünk lehetőséget biztosítani, hogy elkerülhető legyen. Na de amennyiben már hopókára került a sor, akkor jelentősen szűkül az opciók száma, ezt bizonyára ön is érti, asszonyom...

– Mi az isten az a hüpszike, és mi a nyavalya az a hopóka? – kiáltotta Jolánka, aki teljes zsebkendőkészletét kénytelen volt felhasználni, hogy eltüntesse a vízözön nyomait. – Magyarázatot követelek! Ilyet nem lehet csinálni, hogy semmi, semmi, semmi nem történik, aztán egyszer csak jön egy LEVÉL, benne valami fenyegető említés egy hüpszikéről, én meg idejövök, és erre ahelyett, hogy elmagyarázná, elkezd valami teljesen mást emlegetni...!

– Higgye el, asszonyom, megértem az idegességét, de...

– Nem vagyok az asszonya!

Egy pillanatra megállt az idő a tárgyalóteremben.

– Mit szeretne, hogyan szólítsam?

– Hát semmiképp se hüpszikésnek – motyogta kicsit lehiggadva. Aztán hozzátette: – Jolánnak. Oda van írva.

– Értem – kulcsolta össze a kezeit Föhh. – Kedves Jolán. A hüpszike financiális természetű probléma. Tetszik érteni?

– Kérem, ne tetszikezzen – mondta halkan Jolánka. – Még nincs is unokám.

– Értem. Bocsásson meg. Kedves Jolán. Hüpszike lehetőségéről akkor értesítjük az ügyfeleinket, amikor huzamosabb ideje hopóka áll fent. Nem hujjujusz vagy höppike: hopóka. Ez nem, hogy is mondjam, hogy érthető legyen... itt nem hupszipipsziről van szó, sem előre bejelentett híhahúhéról, itt egy bizonyos ponton érvényesíteni kell a szerződésben foglaltakat.

– Egy szót sem értek az egészből – rázta a fejét Jolánka. Érezte, hogy kezd megroppanni a szakzsargon súlya alatt. Két vagy három érthetetlenséggel szemben még ki tudott állni magáért, de itt már hupszipipszi meg híhahúhe is van, ennyi mindenen nem lehet párhuzamosan felháborodni, főleg, ha semmit nem ért belőle az ember. Ő csak szignózott. Mi szükség van erre az egészre?

Föhh mintha kicsit megsajnálta volna, de ez a „sajnos nem tehetek semmit” típusú sajnálat volt.

– Sajnos nem tehetek semmit – ingatta a fejét szomorkásan. – Hüpszike lehetősége áll fent, tehát amennyiben nem oldódnak meg a heppepárék, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy abbamaradjon a hopóka, előfordulhat, hogy életbe kell léptetnünk a szerződés H/67-es pontját, melynek értelmében elárverezzük és kényszerértékesítjük az ingatlant.

– De hiszen mi mindig mindent fizetünk! – mormolta Jolánka utolsó utáni zsebkendőjébe.

– Nézze, nem látok bele a rendszerbe, kedves... Jolán, ugye? Én csak a levelet olvastam. De nem kapott volna értesítést a közeljövőben lehetséges hüpszikéről, ha nem állna fent huzamosabb ideje hopóka. Ezt most nem tudom ellenőrizni önnek, de ha gondolja, nagyon szívesen megkérem a kollégát, hogy...

– Őt inkább ne kérje meg semmire! – villant meg Jolánka utolsó méltóságtöredéke. – Felháborítóan flegma.

– Jelezni fogom a HR-osztálynak. – Ez már nem Föhh volt, hanem az évtizedek alatt összetorlódott salak és hordalék, amiből összefércelte ügyfélfókuszú maskaráját. – Tudok még valamit tenni önért?

Imádkozzon velem az Úrhoz korai nyugdíjért és aranyos unokákért, semmi más nem számít – gondolta Jolánka, de bölcsen hallgatott. Megrázta a fejét, aztán mégis megszólalt. – A levelet kérem vissza.

– Mi sem természetesebb.

– Beszélni fogok az ügyvédemmel – állt fel az asztaltól.

– Nyugodtan – követte Föhh. Kinyitotta az ajtót előtte. – Attól tartok, ő sem fog mást mondani, mint én.

– Minden jót – nyújtott kezet Jolánka. Döglötthal-pracli fogadta gesztusát.

Büszke volt, hogy megőrizte tartását, ahogy kisétált a kulisszák mögül, végig az előtéren. Úgy érezte, mindenki őt bámulja, a skarlát hüpszikével megjelölt dámát: a pénztáros, a biztonsági őr, a rossz munkamorálú kislány (aki egyébként a Coelho-kötetet bújta éppen), Magdi, a takarító, a pók a falon, nemlétező ügyvédje, Kovács Jonatán tiszteletes asztrális projekciója...

Emelt fővel csukta be maga után az ajtót. Még volt benne pár lépés, aztán összecsuklott. De nocsak, ki kapta el? Kié ez a két erős kar? Hát maga Palotai Ferenc cirkuszi altábornagy és istállói főtiszt, ősz haj és köszvény nemes elviselője, a blikkfangos dolgok családi felelőse jelent meg a semmiből, visszatérve a dél-alföldi bohóckonferenciáról, ahová olyan korán indult, és ahonnan a jelek szerint korán le is lépett.

– Hát te meg... hogy? – kérdezte Jolánka.

– Magdi mondta, hogy még a fiókban vagy. Meg akartalak lepni.

– Feri... Ferenc... – csuklott el Jolánka hangja.

– Mi van, szívem? Ennyire hiányoztam?

– Hüpszike van! – sírta el magát.

– Dehogy van hüpszike – nézett rá csodálkozva férje.

Most már zokogott. – De itt azt írják – nyomta a kezébe a LEVELET.

A LEVÉL, ami Ferenc kezében azonnal levéllé fásult, egyből más értelmet nyert. A helyére került minden.

– Nem lesz semmi gond, szívem – sóhajtotta az oroszlánok mestere. – Hüpszike van, mert a huppapári végén höppipi miatti elszámolási hijjáhujj jön. De csak két telefon, és minden meg lesz oldva. Meg majd egy kicsit jobban oda kell figyelni. Lehet, hogy a Törley már nem fog beleférni annyiszor.

Jolánka ezt sem értette. De nem zavarta. Odabújt Ferenchez, kedvenc bohócához. Újra ladynek érezte magát.

Képzeld magad 1999-be, egy apró isaszegi kockaházba egy kis utca földútja mellett. Nagy, fehér kapu mögött egy kis Volkswagen és egy zavaros tavacska áll, mögötte egy erdőig veteményes nyúlik el. A kis házikónak nappalija nincs, a falatnyi hálószoba és a leheletnyi konyha helyett a szürke előszobában kap helyet a hangosan zörgő Pentium I-es számítógép és a műanyag strandszék, amin én ülök, a kocka monitor szélére ragacscetlit rögzítve, lelkesen pötyögve egy Új jegyzettömb fájlba, amit hamarosan Családi találkozások-nak nevezek el.

A cetlin öt név áll – Linnschné, Flisch úr, Migrala, Thiginné, és Tralavia asszonyság –, mert a „regényem” „főhőseit” megjegyezni kicsit túl nagy feladat volt még. Van négy fejezetem, flashback-visszautalásom, szép zsenge kísérletem írni egy valóságról, amiben még alig töltöttem el többet ezer napnál.

Ötéves voltam ekkor.

Az eltűnt idő nyomában járva találtam 140 ezer szónyi (majdnem egymillió leütés) vegyes angol és magyar novellát és három befejezetlen regényt a gépemen. Ez csak a 2014 utáni termés. Van tizenhét fejezetre duzzadt, 2009-es kiadása is a Családi találkozásoknak (ahol Thiginnének már volt férje is, Lawrence Thigin, sok más érdekes fejleménnyel együtt), és buta mennyiségű gimnáziumi fogalmazás, amit valahogy mindig úgy csavartam, hogy tanár, barát, osztálytárs jó nagyot nevessen.

Tegyünk emellé nagyvonalúan még egyszer ennyi szöveget, ami a blogolás-újságírás-szakmázás vonalán kifolyt az ujjaim közül az előző évtizedben, és az már egy egészen tisztességes inasoskodást ad ki, mielőtt rajthoz merészeltem volna állni egy kész novelláskötettel.

Rendeld elő a könyvet

És szükség is volt minderre az időre, míg megtaláltam jó helyem a valóságunk tőszomszédságában, és képes lettem mélyebbre menni a felszínes mókázásnál. A Szivárványpitypang maga egy négyéves alkotói utazás volt, aminek most már igen közel van a vége – tudom, az állomáson már vár rám pár új vonat.

Miért most, miért ez, miért így? Erről biztosan sokat fogok még mesélni. De egyszer felvirrad egy szép nap, amikor pár évtized munkája után kioldódik valami belső feszültség, és már nem szaladsz azonnal barátokhoz és ismerősökhoz, hogy dicsérjék meg, amit írtál. Mert pontosan tudod, hogy jó, és nem csak saját magad belső mércéje szerint.

Ekkor érdemes előredőlni a székben, és összerakni az első könyvedet.

Szoktam mondani, hogy a Szivárványpitypang nem zsákbamacska. Hadd mutassam meg nektek a könyv összes novelláját, rövid részletekkel!

Hamarosan három teljes történetet el is olvashattok majd a kötetből – remélem, kíváncsian várjátok őket.

A kis vonatrablás

amelyben Műanyag Katona Joe és Plasztik Toll nagy dobásra készül

Eladni a Mennyországot

amelyben a temetőből jövet egy angyalszárnyas-harsonás apróhirdetést fúj hősünk arcába a szél

A sors jegye

amelyben egy cigire vágyó kiskamasz az illuminátusok kazamatáiban találja magát (és lehet, hogy ő a történelem következő nagy embere)

Rendeld meg a könyvet :)

Exklusáv

amelyben egy Balatonra tartó kis családot egyre jobban csábít a fizetős gyorsítósáv

Jegesmedvét gyóntatni nem szabad

amelyben egy óbudai mézdíler reverendát húz

Legyen Ön is alkalmazott!

amelyben a legendás álláskeresős kvízműsor forgatásán égből pottyant szabotázs történik

Halasztott halálok

amelyben a Teremtő halogat, a Kaszás meg késik, de Alber Smi végre befejezi mesterművét

Szivárványpitypang

amelyben egy varázsdarázs csípése forgatja fel a kupadöntőt

Kapuőr

amelyben az univerzum mélyén a jövő négy forgatókönyvét lapozgatják

Gyökér-kezelés

amelyben egy kiégett fogorvos vandálkodni vágyik valaki szájában

Financiális hüpszike

amelyben Kanalassy Jolánka nem teljesen érti a LEVELET, amit a banktól kapott (de az biztos, hogy meg fogja mondani a magáét)

Parasztlengő a Prezidómban

amelyben Tenyerelin és Aggropov elnöki gladiátorviadalt vív

Fagyis bácsi

amelyben egy lázas beteg kislány nem érti, miért egyre furcsább a fagylaltos kocsi szirénéneke

Szürkténelem

amelyben egy színtelen kisváros szabados történelemtanára visszautasíthatatlan ajánlatot kap

A cégvezető, aki nem tudott olvasni

amelyben sorsdöntő tárgyalás várja Herényi Béla analfabéta védencét

Tahógráf

amelyben egy szegedi tüntetésre szánt tahószállítmány nem felel meg a specifikációknak

Az év bötűje

amelyben átírt szavak gyűrűjében valami szerelemszerű szövődik

Az introvertált kisördög

amelyben húsz év földi kiküldetés után ideje megpróbálni valami mást

szivarvanypitypang.hu

Ők és többtucatnyi társuk igyekeznek majd színt és izgalmat hozni olvasói élményeitekbe a kötet tizennyolc történetén keresztül most tavasszal. Én pedig remélem, hogy ez a sok színes, izgalmas, és törékeny gondolat valahol majd termékeny talajra talál. Biztosan lesz, ami elfagy, vagy ami a budapesti betonlankák szürkeségében landol, de biztos vagyok benne, hogy valahol, valamikor üde színfolt fakad majd belőlük.

Szivárvány, mert sokszínű és mesés, és ha gyerekszemmel nézed, egy izgalmasabb világ ígérete. Minden novella valahonnan a valóságunk tőszomszédságából érkezik, bizton állítva azt, amit a hétköznapi felnőttlét nem tud – hogy igenis van valami varázslatos a horizonton túl, és van olyan, hogy választ kaphatsz az izgalmas „mi lenne, ha?” kérdésekre a régi délutánokból. Pitypang, mert törékeny, mert jó játék elfújni, és messzebbre repül, mint gondolnád.

Rendeld elő a könyvet (-10%)

Persze, ha Muzsák Frigyes vezetőedzőt és Bubák Lalika szertárost – a címadó novella szereplőit – kérdezed, lehet, hogy ők kicsit más választ adnának:

Vár hát titeket a varázsdarázs, a tahógráf, az év bőtüje, szerető családok beteljesíthetetlen álmokkal; egy kvízműsor, amit állásinterjúkkal kutyultak össze, és egy bank, ami hüpszikékkel és hopókákkal fenyegeti ügyfeleit; egy lázas kislány szirénénekű fagylaltos kocsijával, az apróhirdetésben reklámozott Mennyország gyakornok angyala, a kis vonatrablást tervező Műanyag Katona Joe, és még nagyon sokan mások.

Ennyi ötlet nem is bír a könyv borítói között megmaradni. A következő hetekben három teljes novellát olvashattok majd a kötetből, mert nem bírtak magukkal. Kiszabadultak, elszálltak, hogy megmutassák nektek: a szivárványpitypang nem zsákbamacska.

Kérdezik, mi a kedvencem a Szivárványpitypangból. Mindegyik novella a gyermekem egy kicsit, nem tudok választani köztük. Mindenki mást szeret belőle, azt tapasztaltam – én meg minden részét kicsit más hogy szeretem.

Csak azt tudom biztosra, Örkénytől nyúlva, hogy „humoros írás az, amin az írója mulat”, és a kéziratot gyömöszölve itt-ott mindig akadt egy-egy mondat, ami mindig meghökkentett és megnevettetett, mindegy, hányadjára olvastam őket. Nevezzük őket kedvenceknek, és csodálkozzunk rájuk együtt.

„Amikor pár évvel később az Élet Filmstúdió bosszúálló kerubja ebédszünetben leugrott a boltba két üveg meggyes joghurtért, tekintete megakadt egy utcai szónoklaton.”

Remélem, hogy a Szivárványpitypang novellái fel- és elvisznek olyan világokba, amik a valóságunk szomszédságában ülnek, kicsit csavarva csak rajta, de elég nagyot, hogy elcsodálkozz. A Kapuőr, amelyben az Élet Filmstúdió bosszúálló kerubja vizslatja a jövő forgatókönyveit a kozmosz mélyén, ezzel a késői pillanattal érkezik mellénk. Munka van benne, hogy egy ilyen mondatot kiérdemeljen egy történet, de mire idérünk, kávéfüggő őrangyalunknak abszolút jár két üveg finomság. Mindig mosolygok hát rajta.

„Sárga és hosszú volt a körme, mint a villamosút nagyiékhoz.”

Ha magam elé képzelem ezt a mondatot, olyan, mintha kisiklott volna a síneken. Hirtelen nagyon más irányt vett, mint amilyet kellett volna neki, vagy mint amire számítottál. Ifjú narrátorunkról is sok mindent elárul – mihez nyúl, miből alkot képet? Banális, kicsi, családi dologból csinál párhuzamot, még akkor is, ha nem illik oda, és egyébként is szokatlan az összehasonlítás. Vicces is, hasznos: hatékony kis nonszenszecske.

„Brumszki Barna embermércével harminchárom éves volt, Óbudán terítette a macimézet, és kurvára fájt a bal mancsa.”

Általában vigyázva adagolom a WTF-kvócienst, de itt Ébredés utáni, álomból velem jött mondataim egyike, és mindent a kezembe adott, ami kellett a Jegesmedvét gyóntatni nem szabadhoz. Hogy miért Óbuda és miért fáj a mancs, az később derült ki nekem is, de talán ez a kezdőmondat teszi messze a legegyértelműbbé, hogy mi a francra számíthatsz a szövegtől, ami utána jön.

„Mire feleszmélek, a kedves kis svábbogár-család már a Kerekerdő közepén kereste a mézeskalács-házat, és nagy volt a nevetés, amikor összeismertettem őket a vegetáriánus farkassal.”

Direktben mese-mesét írni még nem merészelek – a gyerekek értő és nívós közönség, méltó és magas elvárásokkal – de az Exklusáv pár pillanata lehetőséget adott úgy tenni, hogy megkockáztassam, milyen lenne, ha.

„Fogaik állapota a szemétdombtól a „Száj-várat i.e. 236-ban kifosztotta egy barbár baktériumhorda” szintjéig terjed.”

Az első, még angolul írt verziója a Gyökér-kezelésnek (akkori nevén Root banal) még így fogalmaz: “[it] ranges from dumpster fire to “Castle Mouth fell to the barbarian bacteria in 236 AD”.” A kép továbbra is gyönyörű, de sokkal szebb a ritmusa így a nyelvváltás másik oldalán, a humor pedig túlélte a lingvisztikus hiperugrást.

„Tüzes hegedűszóba csap a száz zenész a várárok mélyén, vérvörösre vált a világítás, beömlik a füstköd, és előlép a Hazánk Védelméért Támadók titánja, André Aggropov.”

Vannak ideiglenesnek szánt nevek és leírások az első vázlataimban, amikor nem akarom elveszíteni a lendületet, és csak odapötyögök valamit, mert bármi jó. Néha sajnos ezek nagyon megtetszenek – pont azért, mert teljes hülyeségek – és a végső verzióban is megmaradnak. A Parasztlengő A Prezidómban elnökjelölti gladiátorvitájában a kihívó pártjának nevében, a gyönyörűen önellentmondó Hazánk Védelméért Támadónkban annyi minden benne van, hogy mindig mosolyra fakaszt. (Persze Aggropov és Tenyerelin, a két politikus a ringben, szintén megér egy kalapemelést.)

„A nem halott halott az nem halott.”

Tautologikus ugyan, de talán pont ezért abszurd, és a történet kontextusában fontos volt kimondania pár évvel ezelőtt elhunyt akadémikusunknak. (Ne nevezd zombinak, igazán megsértődne rajta, hiszen ő csak egy befejezetlen világ mellékterméke.) Az Élet Filmstúdió bosszuálló kerubjának meggyes joghurtjához hasonlóan ez is olyan mondat, amit ki kell érdemelni, hogy értelme legyen, és legalább annyira ezt az elvégzett munkát süvegelem most meg, mint a konkrét konstrukciót magát.

„Akkor nem szaltóztál volna le a tetőről, mint valami azonosítatlan repülő ökör.”

A tetőről szaltózás már önmagában egy csúszás és csúsztatás a novellában történtekhez képest, megágyazva a nyerseségnek és a szarkazmusnak, amit Katika, a beszélő hoz magával („Személyi edző volt, médiamunkás lett. Konyhásnénis a képe. Ezen igazodj ki!), mielőtt az utolsó szóval kicsit kihúzza a lábad alól a szőnyeget.

„Megcsókolom a műszerfalról lógó Naszkarov-fotót, és beletaposok a gázba. (Legendás szovjet autóversenyző, ne mondd, hogy nem hallottál róla!)”

Az amerikai NASCAR-ról elnevezett szovjet versenyző már önmagában bájos hülyeség, és pluszpont, hogy a kamionsofőr narrátorunk valamiért oltári szentkép módjára dédelgeti a képet a járgányában. Utána még ki is szól neked, hogy állj meg egy pillanatra, rakd össze a poént, és tudd, tudom, hogy igazából mi végig csak játszadozunk, ahogy olvasol.

„A Zöngétlen-teremben minden pattog, fakad, tüsszög, sziszeg, cöcög, susog, csillan, tyutyog, kirí, hüledezést vált ki a maga egyedi módján.”

Mondtam, hogy mindenki más történetet szeret a novelláskötetből. Az év bötűje a nyelvész-beszédtanár-médiaoktató vonalon megy nagyon. Kívánok mindannyiótoknak olyan széles mosolyt valamikor a könyv olvasása közben, mint amilyet ez kapott valakitől, akinek szakmai ártalom az „alveoláris” szó – a zöngétlen zárhang – ismerete.

Bónusznak képzeljétek ide ugyanennek a történetnek a nagy fináléját: az egy 233 szavas mondat-monstrum, amit most inkább meghagyok meglepetésnek. Igen, az egyetlen mondat. Mark Twain büszke lenne rá!

Remélem, hamarosan nektek is lesz kedvenc mondatotok a Szivárványpitypangból.